Le a rózsaszín szemüveggel

Légy megértő, fogadj el mindenkit, ne ítélkezz, bocsáss meg, meg tudod csinálni, minden fejben dől el… annyi pozitív energiát ígérő olvasmányt és videót átfolyatott magán az elmúlt időszakban, hogy teljesen megcsömörlött tőle. Nem talált rajta fogást. Neki  ugyanis valahogy nem mentek ezek a dolgok.

“Fejben dől el? Hiszen, ha ezen múlna, bárki képes lenne lefutni egy maratont, vagy bárki, aki meg szeretne gyógyulni (de ki ne szeretne?), újra egészséges lenne. De nem így van! A maratonhoz kemény előkészületek kellenek, a gyógyuláshoz jó orvosok, szerencse, vagy ki tudja mi… és utána persze lehet, hogy kell az is, hogy a fejedben rend legyen ezzel kapcsolatban.” – merengett magában, miközben a koszos vízzel teli vödröt nézte.

Ahogy friss vizet hozva nekilátott a következő ablak lepucolásának, elemi erővel törtek fel benne az emlékek.

A házasságkötés, amit szülei nagy megkönnyebbülésére még harmincéves kora előtt “sikerült kiviteleznie”, nem azt hozta, amit ígért. De úgy volt vele, (micsoda balgaság, te jó ég!), hogy a veszélyeztetett terhessége alatti félrelépés megbocsátható, hiszen ő úgysem tudta megadni azt, amire a férjének szüksége volt. Meg aztán, a sok könyörgés és a következő “hűséges évek” elcsendesítették benne a viharokat. Maradt. Nem felejtette el, de nem is hozta fel az esetet. A gyerek nőtt, ők meg “egészen jól elvoltak” – jajj, így utólag még a hátán is feláll a szőr, ha erre a lagymatag sodródásra gondol.

Tíz évvel később az anyja lebetegedett, emiatt sokszor utazott hétvégente vidékre. Kitakarította a kisöreg házát, elvitte sétálni, főzött rá, rendet parancsolt az orvosságos üvegek között. Hullafáradtan tért haza, és egyre kopottabban, üresebben kezdett bele a hétfő reggelekbe. Amikor aztán az anyja végképp leesett a lábáról, elhatározta, hogy két hetet ott tölt, azalatt kitalál valamit. A férje látszólag megértően bólogatott, de amikor elbúcsúztak a kapuban, rátört valami elemi nyugtalanság.

A gyerek felvételije előtti napon ért vissza az anyjától, akit egy ápolóra bízott, amíg ki nem találja, mi legyen a következő lépés. Ólmos fáradtságot érzett. Elhatározta, hogy megpendíti a férjének, kísérje el ő a gyereket másnap. A férfi zavarodottan állt a nappali közepén, érezhetően nem erre a beszélgetésre készült.

A következő fél órából csak hangok, képek, és soha nem érzett fojtogató stresszhullámok maradtak meg. Elköltözik. Egy éve tart. Gyereket várnak. Legyen megértő. Támogatni fogja. Ne aggódjon. Ne. Ne?!

Ahogy mosta az ablakot az új élet reményével kecsegtető kis albérleti lakásban, és tavaszillattal keveredett mosószert vegyített a tüdeje, szinte megvilágosodott. “Nem vagyok megértő! Nem fogadok el mindenkit. Nem, most még nem tudok megbocsátani, és akkor mi van? Most gyenge vagyok, és elárult, és feszült és dühös. Ez van! Hagyom.”

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here