– Azonnal add vissza! – kiáltott fel egy valaki Anna mellett. Többen odafordultak és fásult arcukon megjelent a kíváncsiság. Ahol történik valami, ott élet van, gondolhatták a Király utca tájékán. Egy srác meredt Annára, majd arra a nőre, aki kiáltott, és azonnal tovább akart furakodni, de az ismeretlen elkapta a karját.
– Mondtam, hogy add vissza, mert eltöröm a kezed! – sziszegte neki. Leheletén érződött, hogy ivott, talán ebből is eredt a bátorsága, nem lehetett tudni.
A fiú heves mozdulattal a mellkasába nyomta a tárcát, és akkora svunggal rántotta ki a karját a szorításból, hogy a nő megtántorodott. Mire feleszmélt, a tolvaj kint is volt a járdán és elvegyült a tömegben. A Blaha Lujza tér remek lehetőség volt arra, hogy valaki észrevétlenül eltűnhessen a főváros forgatagában.
Anna nem kapott levegőt a jelenet láttán. Már nem volt kótyagos a futó boldogságtól, amit reggel érzett. Ez már a városi valóság volt, amelynek most, ha nem is fő, de mellékszereplője lett.
– Máskor vigyázzon a táskájára! Csoda, hogy ennyivel megúsztuk! – mondta a nő, aki valahonnan ismerős volt neki. Igaza volt. Lehetett volna durvább is történet. Érezte, hogy az egész jelenet nem véletlen. Mintha ez az enyhén ittas nő nem véletlenül lett volna a közelében.
– Köszönöm! – suttogta még mindig kábán. – Az emberek fellélegeztek, többen összesúgtak, mások megnézték táskájuk cipzárját, és még jobban magukhoz szorították. A tolvajlás nem volt szokatlan, mégis mindenkit kizökkentett a reggeli bambulásból.
– Szívesen!
– Nem is tudom, mit kezdtem volna, ha kiderül, hogy eltűnt az összes iratom és a pénzem. Sajnos, figyelmetlen vagyok.
A megmentő elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt kedvesség. Inkább gúnyt látott benne Anna, ám bárhogy gondolkodott, nem tudott rájönni, hol látta a nőt.
– Mindegy! A fő, hogy megláttam! – jelentette ki.
– Hogyan hálálhatnám meg?
– Sehogy! Vagy tudja mit, ha majd egyszer összefutunk az életben, és szükségem lesz rá, akkor megemlítem, rendben?
Anna elmosolyodott. Tudta, hogy ez nem valószínű, de bólintott. A következő megállónál, a híd lábánál leszállt, át is nyomakodott a tömegen, közben meg úgy fogta a fekete, puha bőrtáskáját, mintha kincset őrizne benne. Szíve csak most kezdett hevesebben verni, mert addig nem fogta fel egészen, hogy kis híján rablás áldozata lett. A nő arca viszont nem ment ki a fejéből, és az a hang sem, amellyel a valamikori tartozását említette. Úgy hangzott, mintha tudta volna, hogy sor kerül még ilyesmire.
Ahogy meghallotta a repülő hangját, ami igen alacsonyan szállt el felette, elmosolyodott. Repülni…Az lenne jó újra meg újra. Ha elég magas és bátor lett volna, biztos stewardessnek tanul, de mindkettő hiányzott belőle, és apja egészen biztosan kitagadta volna. Az nem munka, mondta sokszor, amikor félénken próbálkozott nála az ötlettel. Most nem kellett lyukat kerülgetnie, nem jelent meg Ricsi a deszkájával, így egyenesen becaplatott az óriási irodaépületbe, és beszállt a liftbe. Rápillantott az órájára, és motoszkált benne, hogy mennyire érthetetlen az idő, hisz áll, amikor sürgetné az ember. Valahogy elszállt a délelőtt, de a nap második felében, már ólomcsizmában araszolt. Márk nem jelentkezett, ezért fél négy tájt küldött neki egy üzenetet. Még meg se nézte. Ettől kicsit ideges lett. Mi történt? Meggondolta magát? Végigpörgette magában az eseményeket, aztán megint a telefonjával babrált, mire Ricsi üzenete megint megjelent előtte. Most tűnt fel neki, hogy tegezte, ami addig nem fordult elő.
Ahogy közeledett a négy óra, egyre csalódottabban nézett a telefonjára. Úgy gondolta, lesz egy remek, nosztalgiával teli napja, Márkkal végignevetik a délutánt, erre a fiú nem jelentkezett. Várt egy keveset és felhívta. Ez nem lehet tolakodás, nyugtatta magát, hisz nem találkára hívta őt, nyugodta rákérdezhet, bármi közbejöhetett. Nem vette fel. Ez viszont nem biztos, hogy azt jelentette, hogy nem akarta, talán lemerült, netán le van halkítva. Úgy találgatott, mint a Google.
Csalódottan visszatette a táskájába, ahol reggel más keze is járt. Épp a kabátjáért nyúlt, amikor meghallotta a várva várt hangot. Elöntötte a melegség, amikor meglátta a fiú nevét, és már szidni is kezdte volna, amikor egy női hang szólalt meg:
– Jó napot kívánok! Látom, hogy az úr önt hívta utoljára, bízom benne, hogy ismeri.
– Jó napot! – felelte óvatosan. – Igen, ismerem, Márk gyerekkori barátom.
– Remek, vagyis ez nem az, elnézést, a Honvéd kórházból hívom, az egyik nővér vagyok, csak szerettük volna elérni az úr hozzátartozóját, de csak külföldi számokat találtunk.
– Úristen! Mi történt? – kiáltott fel.
– Valaki elgázolta a sérültet, most műtik, és jó lett volna értesítni egyik hozzátartozóját.
Anna nem tudott megszólalni. Ezt a beszélgetést, ha nem is pontosan így, de már átélte egyszer. A lába megmerevedett, érezte testén, hogy ugyanaz a reakciók indulnak be nála, mint Ricsinél. Hányingere lesz, remeg a szája, és alig tud kinyögni egy szót is.
– Elgázolta? – suttogta. – Odamegyek. Nem tudok semmit a családjáról, de biztosan Olaszországban maradtak.
– Rendben! Ha megérkezik, kérem jelentkezzen a biztosítás miatt is! – A nővér ezután bontotta a vonalat.
Baleset, elütötte valaki, biztosítás? Mintha az események sorra megismétlődnének. Úgy remegett, hogy le kellett ülnie. Tegnap még ott állt vele szemben az a pimaszul jóképű srác, akibe régen olyan visszavonhatatlanul szerelmes volt, most meg a műtőben, ki tudja milyen sérülésekkel. Ricsi, Ricsi, zakatolta a szíve. Két éve veszítette el…Miféle játéka ez a sorsnak, hogy kétszer megteszi vele? Boldog volt, hogy újra láthatja, majdnem boldog volt a tudattól, hogy valaki az édes múltból szeretettel emlékezik rá, erre a fenti nagy játékos sakkot ad?
Maga se tudta már hogyan, de kikeveredett az épületből, hívott egy taxit, és a délutáni csúcsban araszolva eljutottak a Honvéd Kórházba. Két éve lépni is alig tudott, ahogy befelé tartott, igaz, nem ezen az úton, de az aggodalom és a fájdalom ugyanaz volt. Nem nézett se jobbra, se balra, nem akart szomorú vagy ijedt arcokat látni, csak azt mondogatta magában, hogy istenem, add, hogy ne legyen nagy baja, add, hogy éljen.
A betegfelvételnél már úgy remegett, hogy nem jött ki hang a torkán. Kétszer nekifutott, mire megmondta, kicsoda, és ki miatt jött.
– Sajnálom, de ön nem a hozzátartozója, nem segíthetek! – mondta a szintén ideges kis hölgy. Látszott rajta, hogy unja már a sok hozzátartozót, a munkáját, és talán az egész életét. Megrántotta a vállát, és már fordult is el, hogy elmélyedjen a monitor adta munkák vagy lehetőségek tengerében, amikor Anna akkorát csapott a plexiüvegre, hogy csattant.
– Nem, ne gondolja, hogy csak így lerázhat! – kiáltotta. – Felhívtak, idejöttem, erre most úgy tesz, mintha semmi közöm nem lenne hozzá! Azonnal mondjon valamit, mert olyan cirkuszt csinálok, hogy magam is megbánom.
A fiatal hölgy, habár megszokhatta már a látogatók reakcióit, bólintott.
Felvette a vezetékes telefont, és intézkedett.
– Üljön le, mindjárt jön valaki! – mondta valamivel kedvesebben.
Anna, aki önmagából kivetkőzve kiabált még egy pillanattal ezelőtt, elpirult, és szétnézett, hol is tudna helyet foglalni, ahol majd kíméletesen közlik vele, hogy sajnálják, de nem tudták megmenteni Márk életét, pedig mindent megtettek érte. Ahogy a férjéért, aki két éve hagyta őt ebben a földi pokolban. Kezébe temette arcát, és azt sorolta, hogy nem fog sírni, nem fog kiborulni. A mantra nem hatott, a könnyek lassan peregni kezdtek a szeméből.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
