Miett – nem Almády, nem a regényhős, akit Zilahy alkotott, hanem csak egy nyúlánk, harmincas nő – álldogált tétován a magas kőkerítés mellett. Ezzel a névvel nem lehetett mit kezdeni, emelt fővel kellett hordani, mert alig volt ember, aki ne kérdezett volna az eredetére. Már krónikusan merev arccal tudta végig mondani a mesét, amelyben anyja a régi regény hatásától nem szabadulva a kislányának ezt választotta.
Vonásaiban volt némi arisztokratikus gőg, ahogy ezt a név is sugallta, de csecsemőként nem lehetett sejteni. Mostanra már megszokta.
A csengő hosszas bámulása nem segítette a döntésben. Bemenni vagy elfutni. Ez volt a kérdés, és ez legalább annyira nehéz volt, mint a hamleti. A fákról lágyan peregtek a levelek. A kis budai utca halk csendességgel várta az őszt. Az árnyékok beterítették a járdát és kellemes szélkabát borult a véletlenül arra gyaloglókra. A régi villa fala pontosan annyira mállott, amennyire egy jó fotózáson illet volna. Romantikusan romos volt.
Miett egy hete gondolkodott a válaszon, de most itt állva, nem a telefon mögé rejtőzve, vagy egy semleges üzenetben gyáván megfutamodva, nem tudta, mit akarhat vagy mit akarjon.
Lillát ovis kora óta ismerte. Önzetlen volt és kedves. Minden helyzetből képes volt viccet csinálni. Még akkor is, amikor egyszer alsóban eltört a keze. Leesett a fáról. Nem jajveszékelt hangosan, csak annyit mondott, majd összeforr, de addig sem kell Mari néni kín-tesi óráján kötelet másznia. Ezután sírt egy rövidet. Ha csak lehetett, együtt mentek iskolába. Még a középiskolás években is szoros volt köztük a kapcsolat.
Miett előbb ment férjhez, Lilla sokáig kereste az igazit. Amikor megtalálta, mindenki döbbenten tapasztalta, hogy az Igazi a Föld bolygó legjelentéktelenebb pasija. Az előnytelen külső, ami elálló füleket és semmitmondó arcot jelentett, egy végtelenül meleg szívet és odaadó lelket takart.
Ő megértette barátnőjét, aki 30 éves korára igazi szépséggé formálódott. Külsőleg.
A hernyóállapot nála tovább tartott, mint másoknál, mert elhagyva a kamaszkort, a pattanásos arcbőrt, nem változott pillangóvá, inkább egy semmitmondó lepkévé. De mostanra minden más lett. Aztán az évek, a munkahelye, az elhallgatott kalandok átformálták.
Az esküvőjén Miett megállapította, hogy nála szebb menyasszonyt nem látott még. Hamvas barackbőre, lágy esésű kontya és nem utolsósorban a mosolya tünékeny angyallá magasztalta. Ábel nem tudta levenni a szemét róla. Ahogy a többi férfi sem. Még Balázs sem, pedig igyekezett. Legalábbis ő így gondolta.
Ő volt a menyasszony tanúja, a csodaszép gyerekkori barátnőé, aki az előző héten olyan kéréssel fordult hozzá, amilyen nem sokszor hangzik el a világon. Vagy csak az amerikai filmekben. Először még viccesnek is tűnt, de csak egy kósza pillanatig. Lilla beesett szeme, könyörgő tekintete már semmiben sem emlékeztetett a két évvel ezelőtti lányra.
A konyhában ültek. Ő azon a rozoga hokedlin, ami a dédié volt. Szerette, sehogyan sem akart megválni tőle. Nem illett a csillogó-villogó IKEA-bútorok közé. Épp ezért. Masszív volt, kicsit sem inogott, pedig megvolt vagy 60 éves. A fehér festék erősen pattogzott róla, ám még így is fityiszt mutatott az időnek.
Barátnője arcán csendesen csorogtak a könnyek. Újra az a kislány volt, akit oly jól ismert. Az a gyáva, aki a cseresznyelopás után beárulta mindkettőjüket. Az árulás után egy ideig kerülték egymást, de aztán elszállt a harag. Miett is igyekezett elfelejteni, hogy egy hét szobafogságot kapott nyár közepén.
Most is riadt volt, és újabb árulást készült elkövetni. A macska is megérzett valamit a feszültségből, mert csak egyszer dörgölőzött az asztal lábához, majd kivonult. Máskor leheveredett a küszöbre és onnan leste asszonyát remélve, csurran-cseppen neki valami a főzés során.
– Édesem, ha volna más választásom, nem kérnék ilyesmit! – ismételte Lilla már harmadszor. – Ugye, nem hiszed, hogy rosszat akarok neked?
– Jót sem – válaszolta Miett.
– Nem fordulhatok máshoz! Ugyan ki értene meg? Senkiben nem bízom, csak bennetek.
Lehajtotta a fejét és várt. Kérése még a legjobb barátság határait is igen erősen feszegette.
– Létezik más megoldás is. Csak nem várod el, hogy azt higgyem, mi vagyunk a legutolsó mentsvárad? – morogta bosszankodva Miett.
– De épp azt kérem, hogy hidd el! Te és Balázs.
– És a spermabank?
– Oda nem mehetek. És ha sérült lesz a gyerek? Ha valami eszelős lesz a biológiai apja? A gondolattól is kiráz a hideg.
Miett fejében őrült táncot jártak a képek. Azt kiabálták, hogy eszelős csak ő lehet, ha egyáltalán fel meri tenni ezt a kérdést a férjének. Ilyet senki nem kérhet tőle. Ennyire jó barát nem létezhet. Mit mondjon? Kéne egy kis friss sperma, mert Ábeléi nem életképesek? Ez nem a sütőpor, amit csak úgy kölcsönkér valaki, hogy aztán elfelejtse visszaadni.
Lilla válla egyre erősebben rázkódott a sírástól. Egészen belelovalta magát a helyzetbe, mert tisztában volt vele, ez az egyetlen vállalható megoldás a számára. Mindennél jobban akart gyereket. Szerette a férjét, nem akarta elhagyni. Nagyon sokat beszélgettek a jövendő családjukról. Végül Ábel ajánlotta a mesterséges megtermékenyítést más magjával. Pokoli kínokat okozott neki a gondolat, de tudta, ez egy semleges művelet. Így is lassan törődött bele. Ez nem szex. Ez semmi más, mint a természet törvényeinek ember általi kijátszása. Ha ilyen fejlett az orvostudomány, akkor élni kell vele.
Miett nem tudta pontosan, mitől is lett szomorú. A bágyadt napsütésben Lilla haja vörös fényben izzott. Vékony teste ringatózott a széken, mintegy nyugtatva önmagát. Végtelenül gyengének és kiszolgáltatottnak tűnt. Mégsem tudta most átölelni.
Egy sperma nem a világ, bár még Balázs nem mondott igent. De ha megszületik a gyerek, akkor az már nem csak egy kis adomány volt, nem a kölcsönkért liszt esete, hanem egy emberi lény, aki viselni fogja a férje vonásait, jellemének részeit.
El lehet-e ezt viselni fájdalom nélkül? Pontosan tudta, hogy nem a megcsalás látszatának gondolata fájna neki, mégis annak érezné.
Az ő lányával játszana együtt egy kékszemű fiúcska, akiről soha senki nem tudhatná meg az igazságot.
A novella második részét itt olvashatod:
fotó: Pinterest
