Miett – A döntés 2. rész

A novella első részét itt olvashatod

Ahogy nézte Lillát, felsejlett előtte az elmúlt majdnem harminc esztendő. Mindig is ismerte. Az életének olyan részeibe is belelátott, amelyekbe még a férje sem. Tudott az elsumákolt abortuszáról, a csúnya szerelmi kapcsolatáról Álmossal, aki egyszer megütötte.
Ott volt Borcsi születésénél. Ő lett a keresztanyja. Amikor meghalt az apja, a kórházi ügyek intézését is átvette, mert ő nem volt magánál a fájdalomtól.

Egy hét gondolkodási időt kért.

 
 

Balázs sokkal lazábban kezelte a dolgot, mint várta volna. Fel sem nézett a telefonjából, úgy közölte, hogy természetesen adna.
Számára ez nem gyereket jelentett. Az meg sem fordult a fejében, vajon a másik férj, hogyan dolgozná fel. Annyit tett csak hozzá, hogy ha lehet, titokban maradna. Miett megütközve pislogott. Valóban csak ennyi volna? Csak egy kis segítségnyújtás? A házasságuk nem a Máltai Szeretetszolgálat. Mégis úgy látszott, a négyesből ez rajta kívül senkit nem foglalkoztat. Amíg ők a következményeket mérlegelték, azaz csak Miett, addig Lilla férje elveszett a süllyesztőben. Mindenki mást gondolt róla.

A feleség, aki titkon magában mérges volt rá, hiszen nem tudta őt anyává tenni, elhatározta, hogy nem mondja meg neki, hogy honnan van a sperma. Majd azt hazudja, hogy ismeretlentől, aki sportos volt és egyetemista. Mi más?

Balázs szánalommal gondolt rá, mert egy férfi attól férfi, hogy gyereket tud csinálni, ha kell, ha nem. Ábel pedig ez esetben nem volt száz százalékos. Azaz sehány százalékos. Bezzeg a cégnél. Ott évről évre kettesével ugrotta meg a ranglétrát.

Miett vergődött. A mérlegen az egója és a szíve billegett. A napok múlásával egyre erősebben tombolt benne a féltékenység. Még nem történt semmi, de ő már előrevetítette a jövőt. Hol gonoszkodva mondta ki magában a nemet, hol meg restelkedve az igent. Ez a pokoli hullámvasút minden éjjel felvitte őt a magasba és lelökte, hogy szembesüljön a félelmeivel és a józanésszel. Ebben a helyzetben a józanésznek nem volt egy fikarcnyi szerepe sem.

A megkeresés harmadnapján verejtékben úszva ébredt. Álmában Lilla fia együtt játszott az ő kislányával és megütötte a homokozó lapáttal. Erre Balázs nevetni kezdett. Könnyedén annyit mondott, minek szekálta Borcsi a kisfiút. Megérdemelte. Tekintetében büszkeség ült. Miett meg tudta volna ölni, de mielőtt nekirontott volna, felébredt.

Ez vár majd rá? Ilyen és hasonló szituációkkal kell majd megküzdenie, mert jószívű volt? Mi a jó égért kellett hozzájuk fordulnia ilyesmivel?  Miért nem jó Lillának a spermabank, mint másoknak? És ha ő nemet mond, mi lesz, ha Balázs titokban mégis segít. Segít! Na, ezen még keserűségében is nevethetnékje támadt. A döntést a kezébe tette, ami szintén dühítő volt.

A nehéz várakozás közepette váratlanul kinyílt a kapu. Az egyik lakó sietős léptekkel tört utat mellette. Mielőtt azonban visszazáródott volna, beosont. Időhúzó léptekkel indult felfelé az első emeletre. Még a lépcsők is nyöszörögtek léptei alatt. A masszív tölgyfaajtó előtt remegni kezdett a lába.

Lilla libbenős nyári ruhában meglepetten fogadta. Későbbre várta.

– Hívni akartalak – közölte alig hallhatóan. Miett ekkor vette észre, hogy egy fehér lapocskát szorongat.
– Mi történt?
– Ide nézz! Két csík! – mosolyodott el. Szemében nem csak öröm, félelem is lakozott.

A teszt valóban két kék csíkot mutatott. Miett nem ért hozzá. Megrettent.

– Ez meg hogy lehet? – kérdezte, miközben a gyomra golflabdányira zsugorodott.
– Persze nem Ábelé – kacagott a másik. –  Mondtam neked, hogy ti vagytok az utolsó mentsváram. De az utolsó előtti nem ti voltatok. Lefeküdtem Jocóval. Kétszer. Azt hittem, nem fog sikerülni, de bejött.

Miett arcán tucatjával futottak versenyt az érzések.
– Jocóval? Az meg ki?
– Emlékszel arra focista csávóra, akivel pár hétig kavartam Ábel előtt jóval?

Nem emlékezett. Rövid kapcsolat lehetett. Nemet intett.

– Tudja, hogy mire kellett?
– Dehogy! Azt hitte, könnyű ügy vagyok. Megint.
– És Ábel?
– Neki majd azt mondom, nem akartam őt kitenni a tortúrának, hogy kísérgetnie kelljen és elmentem egyedül a beültetésre. Úgyis folyton úton van.

Csend lett. Mindketten hallgattak. Lilla már nem mosolygott. Arcán az ideg enyhén megrándult.
– Biztos vagy benne, hogy lesz így? – kérdezte Miett. Közben meg azt gondolta, noná! A legjobb, ami történhetett.
– Mást nem tehettem. Tudtam, hogy te nem fogsz beleegyezni.
– Honnan tudtad?
– Édesem! Nő vagyok. Most magyarázzam? Már megbántam azonmód, ahogy eljöttem tőletek.

Nem hitt neki. Ha megbánta volna, biztosan szólt volna. Ehelyett hagyta vergődni a partra vetett halait, miközben ő már más vizeken halászott. Csúnya dolog volt.

Egy könnyű szellő meglebbentette a függönyt. Egymást nézték a tágas nappali közepén. A tükrök lassan elhomályosultak és ott állt két esendő nő, akik hazugságból egymás köré is hálót fontak. A saját szívük addigra már bepókhálósodott.

Vége

fotó: Internet

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here