Milyen ember voltál te, Alice Munro?

“Adva van tehát egy sikeres, sokat dolgozó írónő, akit egyre jobban elismernek, viszont anyaként maga a szörnyeteg. Nem lehet másként megítélni egy olyan embert, aki hagyja, hogy anyai érzéseit semmibe vegyék, aki nem viselkedik anyaként, és nem védi meg kiskorú gyerekét. Felmerül az egyszerű kérdés: lehet ennyire szeretni a férjet, egy ilyen embert? Ha igen, miért? Hogyan képes valaki a szívében-lelkében pozitív érzéseket táplálni egy olyan ember iránt, aki betegesen vonzódik a kislányokhoz, köztük a velük élő mostohalányához? Mit kell ahhoz tennie, hogy egy nőben a feleség kerekedjen felül, és az anyát mélyen száműzze magából?”

 

 
 

Alice Munro Nobel-díjas írónő, aki ez év májusában hunyt el. Könyveit milliók olvassák és kedvelik a világban. Lánya a Toronto Starban írta meg, hogy édesanyja közel sem volt olyan empatikus és csodálatos ember, mint ahogy az emberek hiszik. Andrea Robin Skinner elmeséli, hogy az akkor ötven éves mostohaapja zaklatta őt. Kilencéves volt ekkortájt. Egy este, amikor Munro nem volt odahaza, szexuálisan bántalmazta. Mindezt később elmondta a mostohaanyjának, aki szólt a kislány vér szerinti apjának, de az írónőhöz nem jutott vissza. A zaklatás viszont nem szűnt meg, a férfi ajánlatokat tett neki, mutogatta magát, vagy önkielégített a gyerek előtt. Amikor már tudott, Andrea elmenekült otthonról, és levélben tájékoztatta anyját, mire Munro úgy reagált, mint egy megcsalt feleség. Elhagyta  ideiglenesen a férjét, de visszatért hozzá és haláláig vele maradt.

Andrea 2005-ben a rendőrséghez fordult, és akkor emeltek vádat a már 80 éves mostoha apa, Fremlin ellen, amit ő elismert. Felfüggesztett büntetést kapott.  A lány ekkor már bulimiával, álmatlansággal és migrénnel küzdött évtizedek óta.

Ezek a tények. Régebben ilyen esetekben az áldozatokat hibáztatták, vagy szimplán nem hittek nekik. Az erőszak tényét nem könnyű bizonyítani, főleg, ha a családban történik. Egyszerűen nem hihető, hogy a feleség vagy a férj nem vesz észre semmit, nem tapasztalja a jeleket. Különösen a nőknél erősen megkérdőjelezhető, mert érzékenyek, millió szenzorral veszik a világ jelzéseit.

Adva van tehát egy sikeres, sokat dolgozó írónő, akit egyre jobban elismernek, viszont anyaként maga a szörnyeteg. Nem lehet másként megítélni egy olyan embert, aki hagyja, hogy anyai érzéseit semmibe vegyék, aki nem viselkedik anyaként, és nem védi meg kiskorú gyerekét. Felmerül az egyszerű kérdés: lehet ennyire szeretni a férjet, egy ilyen embert? Ha igen, miért? Hogyan képes valaki a szívében-lelkében pozitív érzéseket táplálni egy olyan ember iránt, aki betegesen vonzódik a kislányokhoz, köztük a velük élő mostohalányához? Mit kell ahhoz tennie, hogy egy nőben a feleség kerekedjen felül, és az anyát mélyen száműzze magából?

Nehéz foldolgozni ezek után, hogy adva van egy írónő, aki tűrte, hagyta, el sem ismerte a zaklatást, majd visszament a férjéhez, miközben már nem volt titok, mi történt a lányával. Nincs gyűlöletesebb viselkedés, mint azokat bántani, akik kiszolgáltatottak. A gyerekek a legjobban, hiszen a szülőktől függ a létük, tőlük kapják a szeretetet, a törődést, a figyelmet és a mindenkori biztonságot. Elképzelhetetlen, mit okoz egy kisgyerekben ez a fajta törés, mekkora félelmet, mert senki nincs mellette. Hány meg hány éjszaka nem tudhatott aludni Andrea azzal a félelemmel, hogy bejön hozzá a férfi és nem hagyja békén? Miféle szorongás és rettegés ülhetett a szívében miközben nem vigyázott rá az anyja?

Senki az égadta világon nem mondhatja, hogy az áldozat a hibás. Akkor sem, ha nem 9 éves, hiszen nincs gyerek a földön, aki szeretné, hogy bántsák. A legszánalmasabb és felháborítóbb, amikor azzal mossák egyesek a hasonló helyzeteket, hogy a lány kellette magát, kihívóan volt öltözve stb. Soha, semmikor égen és földön nem adhat egy ruházat vagy mosoly arra biztatást, hogy idősebb férfiak kényük kedvükre bántsanak egy gyereket. Sajnos a világban erre sokkal több példa van, mint el mernénk hinni. Ha alaposan belegondolunk, túl sokszor tapasztalunk köreinkben furcsaságokat, amelyeknél elfordítjuk a fejünket. Ez hiba. Nem családi ügy, amibe nincs beleszólásunk. A társadalom még mindig mélyen hallgat, ha kitudódik, és egy kidobott macskát vagy kutyát többen akarnak megmenteni, mint egy zaklatást megélő és elszenvedő gyereket. Tudom, ez talán túlzásnak tűnik, de gondoljon csak bele az olvasó, hány esetben ítélkeznek az emberek keményen és durván az áldozat kárára?

Alice Munro legalább akkora szörnyeteg emberként, mint a férje. Ne feledjük, meg tudott neki bocsátani és visszament hozzá! Azok után, hogy tudta az igazságot! Laikusként nem tudom századszorra sem kihagyni a kérdést: hol volt ilyenkor a te lelked? Hol volt benned az anya, aki nem harcoltál foggal-körömmel a kislányodért?

Andrea apjának viselkedése is érthetetlen ez ügyben.

Egy kislány élete siklott félre, akiben ezek a sérelmek örök nyomot hagytak. Mielőtt bárki azt hinné „kinövi”, nem teszi. Hatása olyan mélyen gyökerező és terjedő, hogy a későbbi párkapcsolatait, bizalmát az emberekben és a hitét a jóban is megmérgezi.

Nehéz a történtek után Alice Munrot, az anyát elhatárolni írói munkásságától. Vajon kihat-e mindez műveire és megítélésére? Mindenesetre várható, hogy sokan leveszik könyveit a könyvespolcról. Válaszokat már nem kaphatunk, mert az írónő nem magyarázhatja meg cselekedeteit. Talán jobb is, mert viselkedésére nehéz lenne mentséget találnia.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here