Sok-sok évvel ezelőtt Kiotó poros piacán Masaki rongyos ruhájában méltóságteljesen húzta maga után rozoga kis szekerét, hogy elfoglalja szokott helyét. Az emberek különös füvesemberként ismerték őt, és tartottak tőle, mert igen goromba ábrázata volt. A Biva-tavat környező erdős hegyekben szegényesen, egymagában élt. A viskója nem volt messze egy romos sintó szentélytől, ahova már senki más nem járt, így az a hely csak az ő imahelyévé vált. Olykor-olykor lejárt Kiotóba, hogy a portékáit árulja – mindenféle gyógyhatású szereit, teáit, kenőcseit -, amiket mégis előszeretettel vettek meg, mert különleges hatást tulajdonítottak nekik. A vásáron az a nap is éppen ugyanolyannak tűnt Masakinak, mint máskor: az aromás füstökben lengedező fényes kelmék, állatbőrök, kosarakban fekvő, frissen csillogó halak és magok illatainak keveredése az idegen emberi hangok zsibongásának zenéjével egy vonzó, mégis elviselhetetlen érzéssé gyúródott szívében. Egykedvűen ácsorgott a szekere mellett, nézte a hömpölygő tömeget, szíve hiába volt jóságos, ördögnél is csúnyább arcára senki nem mert ránézni. Váratlanul az alakok gyorsan mozgó szövedékéből egy igéző szempár súlyos nyílvesszője döfte át. A szempár Natsukoé volt, a káprázatos szépségű kurtizáné, akinek az ajka a társaiéval ellentétben repkénylila színben pompázott. Úgy állt ott, mintha a Napkorong utolsó Szerelme lett volna, ahogy a delelő sugarak megvilágították és átremegtek bőrén, hajában csilingelő hajdíszén, furcsa lila kimonóján, még a derekán szoruló aranybrokát obijának pávái is harmatcseppként keltek táncra. Ebben a végtelennek tűnő pillanatban a lányt szeme elől vesztette. Nem lehetett tudni, hogy ki babonázott meg kit, a nő a férfit vagy fordítva, de attól a pillantástól kezdve kínzó vágyat éreztek egymás után. Masaki, amikor Kiotóba ment minduntalan Natsuko nyomába szegődött kérdezősködve utána. Az emberek ismerték látásból, ugyanis rajta kívül más nem viselt lila kimonót sose, hallották a nevét is, ami szájról szájra terjedt, de senki nem tudta megmondani pontosan ki is ő valójában, vagy merre lehet. A férfi becsületes ember volt, és annyira beleszeretett a lányba, hogy nem tudta elképzelni, hogy pénzt fizessen a szerelméért, csupán látni akarta őt, ha titokban is messziről. Évek teltek el, ám a lány nem került elő. A füvesember azt hitte, hogy a vágya majd alábbhagy, de ahogy múltak az évek egyre csak gyötrőbb és erősebb lett, lobogott benne egy megmagyarázhatatlan sejtelem, hogy a lány is a távolból ugyanígy érez. A túlélésért küzdött, de a dühe is minduntalan hatalmába kerítette már, képtelenségnek tartotta mikénttörténhetett meg vele ez, hogy lelkének magányos hajlékába ilyen hatalmas erővel betörjön egy emberi lény és az utána való kívánkozás, mikor ő egész életében elvetette a testi és emberi szerelem minden formáját kizárólag az erdőnek élve. Ez a találkozás démonikus csapásként kínozta, már testének, belsőszerveinek is nagy fájdalmat okozva. Masaki úgy tombolt, hogy egyszer még viskóját is szétverte, nem volt olyan, amit ne szaggatott volna ízekre, ami a keze ügyébe került. Ebben a vággyal teli tébolyban élte napjait, a fákon át beszűrődő napfény vékony nyelvecskéivel próbálta gyógyítgatni sebeit, akár egy megvert, kifosztott kutya. Ezután egy békésebb időszak következett, már nem harcolt tovább, nem bírt, nem ellenállt, csak némán tűrte, hogy a sötétségkegyetlen korbácsa átvonuljon rajta. Egy késő délután –ahogy mindig is szokása volt-, a szentély mellett repkényeket gyűjtögetett, hogy olajat készítsen belőlük. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy semmiből jövő lágy szél simogatására a talajt beborító repkénytakaró egy rejtelmesen ringó tengerré lett és Natsuko ott állt előtte. Egyszerű yukatában volt, arca festetlen és üde, ajkán nem volt rúzs, de önmagától úgy piroslott, mint egy illatos cseresznye. 
Sokkal gyönyörűbb volt, mint amikor a városban látta. A tekintetük mélyen egymásba szúródott, mint egy éles kés. A lány jelenléte és látványa olyan volt, mintha maga a Halál jött volna el érte. Félt és reszketett, a vér is kiveszett belőle, de tudta, hogy nincs hova menekülni. Lassan a repkénytakaróra feküdtek, majd forró szerelmes násszal, két végtelenül vibráló, színes kristályként olvadtak eggyé a levelek rejtekének félhomályában. A testük olyan fullasztóan és mégis könnyeden fúrta át az Eget és a Földet is, hogy majdnem belehaltak ismeretlen messzeségbe röppenve. Ettől az érzéstől félt a férfi egész életében, hogy képtelen lenne rá, ezt túlélni. Visszatért, bódultan nyitotta ki könnyes szemeit, de Natsuko úgy eltűnt, mintha ott se lett volna… Hiszen ő nem volt más, mint a repkények Szelleme, akit Masaki szerelmes gyöngédsége élesztett fel, így téve őt végleg az erdők titkos, leghűségesebb szeretőjévé.
Írta: Szalai Julianna
Kép forrása: Pinterest
