A feleség
Immár itthon és felszabadultan. Miközben siettem a munkahelyemre, összetalálkoztam Kingával, akivel régi, de már nem túl mély barátság köt össze.
– Hallom, válsz! – mondta a köszönés után. Meghökkentem, mert még nem adtam be a papírokat, de a lelkem készen állt.
– Te valami jövőbe látó vagy? – néztem rá nevetve, de kissé idegesen.
– Ne kapd fel a vizet! Kisváros ez, és én régóta tudom, hogy nem neked való ez a házasság. Nem illetek össze, csak te nem akartad belátni.
Nem tudtam mit felelni. Reggel fél nyolckor mégse szerettem volna a magánügyeimet kiteregetni, de azért elgondolkodtatott. Mások látják, amit én nem akartam? Mindenki okosabb? Ennyire nyilvánvaló, hogy a házasságom kudarc? Ezek jártak a fejemben egész délelőtt, amikor ebédszünetben leugrottam a sarki kifőzdébe, magamnak biztosan nem főzögetek, de ennem kellett. A pultnál megpillantottam Alfit, akinek felderült az arca, amikor meglátott.
– Hallom, válsz! – mondta ugyanolyan lelkesen, mint Kinga.
– Már te is ezzel jössz? – rivalltam rá, de az dühített a legjobban, hogy ő is tudja, amit én még legbelül szintén, csak nem léptem meg.
– Ne haragudj, eszemben sem volt tolakodni, de…
– Tudom, kisváros…És ebben a városban én lennék a legjobb téma?
– Nem tudom, de mindenkit kibeszélnek. A pletyka a város motorja. Én csak tudom, de azt hiszem, a férjed, aki majdan ex lesz, tudna mesélni. Mellesleg ő még Cipruson maradt?
Az étvágyam is elment erre a kérdésre, pedig csak az igazat mondta.
– Ott és hogy boldog legyél, közlöm, hogy bár elválok, nem akarok új kapcsolatot. Férfit se akarok látni egy ideig, sőt beállok az apácák közé! – kiáltottam és faképnél hagytam.
Mindent, amit kimondtam, komolyan gondoltam. Visszamentem dolgozni, de olyan rosszullét tört rám, hogy haza kellett mennem. Otthon elővettem a fiókban hányódó válási papírokat, kitöltöttem és másnap postára adtam. Írtam egy üzenetet Rudinak, hogy boldog legyen és ne érje váratlanul. Már csak azt kell eldöntenem, maradok-e a házban, vagy elköltözöm. Hát ennyi egy közös élet, egy semmitmondó házasság, amihez eddig görcsösen ragaszkodtam.
Nem mondhatom, hogy nem fáj a vég, de ez is természetes. Vártam, hogy Rudi reagál valahogyan, de órákon át hallgatott. Majd egy OK-val elintézte. Így: OK. Semmi több, és ez bizonyította nekem, hogy jó, amit teszek, csak jobb lesz, mint ami eddig volt. Sírtam egy sort, de megkönnyebbültem. Ekkor jutott eszembe, hogy a gyerekeinknek még nem mondtam semmit. Tudtam, hogy pánikolni fognak, de ez se érdekelt, hiszen már kirepültek. Ahogy végiggondoltam az életünket, megértettem, hogy sablonos volt, nem volt benne semmi eget rengető, és ez sokkal inkább elkeserített, mint bármi, amit magam mögött hagyok.
Valóban csak ennyi lenne? Eltékozolt évek sora? Mások is hasonlóképpen éreznek? Sose tudom meg, mert ezt ritkán mondja ki valaki…
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
