Csak egy Hold, csak egy Nap, csak egy szív, ami úton tart -,
hát súgd, hogy létezik a túlsó part! NOX
A nő mindaddig árnyékban marad, amíg nem jön egy férfi, aki fényével körbeöleli. Épp úgy, ahogy a Nap a Holdat, amely nélküle észrevétlen maradna. A nő sokáig rejtőzködik a takarásban. Képes leélni éveket oly módon, hogy pusztán csak mos, főz, takarít. Időnként fodrászhoz, kozmetikushoz jár, mert ad magára, de ezen túl minden mást háttérbe szorít. A varázslat akkor történik meg, amikor belép a zárt szívbe egy Férfi. Nem közhely, hogy a férfi ragyogtatja a Nőt. Akkor kezd csak fényleni, amikor észreveszik.
A Hold is így vándorol az égen és újul meg havonta. A semmiből tűnik elő. Azt hisszük, jelentéktelen, világosságot nem ad, hiszen alig pislákol. Majd hízni kezd, kerekedik, és ezzel együtt megtelik a Nap fényével. Így vagyunk mi is a csodálatos társsal, akire vágyakozunk. Nem az Igazival, mert Igazi nincs. Nem él a földkerekségen senki, aki pontosan olyan, mint az álmaink. Erre a varázslatra csak a mozivásznon képes egy hős. Ott mindig tud romantikus mondatokat suttogni pontosan akkor, amikor szükség van rá. És persze azt is mondja, amit hallani szeretne a csetlő-botló, szerencsétlen nő, aki elfelejtette, milyen régóta alszik benne a szerelem. Lehet tőle olvadozni, mégse lép le a vászonról. A mi csodálatos Igazink nem sztár. Nincsenek allűrjei, nem bolondít magába jó esetben 25 nőt másfél óra alatt. Viszont a szívünk kulcsát megtalálja. Talán csak azzal, hogy hebeg-habog, íztelen teát hoz reggel az ágyba, elfelejt papír zsebkendőt venni a legnagyobb takonykór idején, de ott van. Teker egy darab papírtörlőt, jó lesz az orrfújásra, mondja. Teánkba beleborítja a cukortartót, és mosolyog. Attól lesz Igazi, hogy szeretjük. A mi szerelmünk teszi számunkra tökéletessé.
Aztán ahogy a Hold csendben lépeget, lekacsint az égről. Utat mutat, majd eltűnik. Üres lesz a helye, ahogy törődés nélkül a szív. Még tudjuk, hogy ott lapul valahol, de megint csak függöny mögül várja a jelenést. Mind ilyenek vagyunk. Várunk.
Ám, ha akár csak mécsesnyi fény érinti meg a lelkünk, akkor is lobogó tűzzé tudjuk szítani.
A Hold mindig új reményt hoz. Váratlanul előbukkan. Úgy libben végig a kékségen, mint karcsú bokájú párizsi lány, aki után még füttyenteni sem érdemes. Tartása van, határozott. Útját csillagok szegélyezik.
Egy önazonos, virágzó, kitérdekelhánykiló-ban kiteljesedő nő, aki adni akar, holnap már Holdhercegnő. Szeret akkor is, ha már nem érdemes. Megvív a mindennapok félelmeivel, a gondokat nem kerüli meg.
Ezek vagyunk, ezek lehetünk, ha felnézünk az égre. És fentről, nem hideg fénnyel, ahogy sokan hiszik, hanem puha melegséggel ránk mosolyog az éjszakai égbolt lámpása.
