NŐ a telihold fényességével

Csak egy Hold, csak egy Nap, csak egy szív, ami úton tart -,
hát súgd, hogy létezik a túlsó part! NOX

A nő mindaddig árnyékban marad, amíg nem jön egy férfi, aki fényével körbeöleli. Épp úgy, ahogy a Nap a Holdat, amely nélküle észrevétlen maradna.  A nő sokáig rejtőzködik a takarásban. Képes leélni éveket oly módon, hogy pusztán csak mos, főz, takarít. Időnként fodrászhoz, kozmetikushoz jár, mert ad magára, de ezen túl minden mást háttérbe szorít. A varázslat akkor történik meg, amikor belép a zárt szívbe egy Férfi. Nem közhely, hogy a férfi ragyogtatja a Nőt. Akkor kezd csak fényleni, amikor észreveszik.

 
 

A Hold is így vándorol az égen és újul meg havonta. A semmiből tűnik elő. Azt hisszük, jelentéktelen, világosságot nem ad, hiszen alig pislákol. Majd hízni kezd, kerekedik, és ezzel együtt megtelik a Nap fényével. Így vagyunk mi is a csodálatos társsal, akire vágyakozunk. Nem az Igazival, mert Igazi nincs. Nem él a földkerekségen senki, aki pontosan olyan, mint az álmaink. Erre a varázslatra csak a mozivásznon képes egy hős. Ott mindig tud romantikus mondatokat suttogni pontosan akkor, amikor szükség van rá. És persze azt is mondja, amit hallani szeretne a csetlő-botló, szerencsétlen nő, aki elfelejtette, milyen régóta alszik benne a szerelem.  Lehet tőle olvadozni, mégse lép le a vászonról.  A mi csodálatos Igazink nem sztár. Nincsenek allűrjei, nem bolondít magába jó esetben 25 nőt másfél óra alatt. Viszont a szívünk kulcsát megtalálja. Talán csak azzal, hogy hebeg-habog, íztelen teát hoz reggel az ágyba, elfelejt papír zsebkendőt venni a legnagyobb takonykór idején, de ott van. Teker egy darab papírtörlőt, jó lesz az orrfújásra, mondja. Teánkba beleborítja a cukortartót, és mosolyog. Attól lesz Igazi, hogy szeretjük. A mi szerelmünk teszi számunkra tökéletessé.

Aztán ahogy a Hold csendben lépeget, lekacsint az égről. Utat mutat, majd eltűnik. Üres lesz a helye, ahogy törődés nélkül a szív. Még tudjuk, hogy ott lapul valahol, de megint csak függöny mögül várja a jelenést. Mind ilyenek vagyunk. Várunk.

Ám, ha akár csak mécsesnyi fény érinti meg a lelkünk, akkor is lobogó tűzzé tudjuk szítani.

A Hold mindig új reményt hoz. Váratlanul előbukkan. Úgy libben végig a kékségen, mint karcsú bokájú párizsi lány, aki után még füttyenteni sem érdemes.  Tartása van, határozott. Útját csillagok szegélyezik.

Egy önazonos, virágzó, kitérdekelhánykiló-ban kiteljesedő nő, aki adni akar, holnap már Holdhercegnő.  Szeret akkor is, ha már nem érdemes. Megvív a mindennapok félelmeivel, a gondokat nem kerüli meg.

Ezek vagyunk, ezek lehetünk, ha felnézünk az égre. És fentről, nem hideg fénnyel, ahogy sokan hiszik, hanem puha melegséggel ránk mosolyog az éjszakai égbolt lámpása.

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here