– Azt hiszem, kérek még egy kávét, és utána kérem, mondjon el mindent részletesen. Volt már részem pár ilyen ügyben, de még soha találkoztam ilyen csinos szemtanúval.
– Ne hozzon zavarba! Inkább figyeljen! – mondta szigorúan Odett. – Közben játékosan nevetett a szeme.
– Igenis! Hallgatom!
A sorozat többi részét itt olvashatod
Odett miután lenyelte az utolsó falat isteni krémest, amelyről nem is olyan régen azt képzelte, hogy biztosan nem fog lecsúszni a torkán az izgalomtól, belefogott. Miklós hol döbbenten, hol meg elismeréssel az arcán hallgatta. Mindez akkor váltott át rémületbe, amikor Odett az éjszakai kalandjáról is beszámolt neki. Csak nézte a lelkes lányt, aki a világ legtermészetesebb módján ecsetelte a kulcs elcsenését, majd a kétszeri nekifutást.
– Hát ennyi történt – fejezte be a mesélést Odett. – És most nem tudom, mit tegyek.
– Úgy gondolja, hogy az ékszerért nem fog jelentkezni a tulajdonos?
– Ez meg sem fordult a fejemben, ugyanis senki nem tudhatja, hogy nálam van – nevetett fel a lány. Nem is gondolta, mekkorát tévedett.
– Az is lehet, hogy lopott holmi – tette hozzá elgondolkozva. – Akkor meg érdekes lesz megtalálni a gazdáját.
A férfi eltöprengett. Úgy érezte, Odett nincs tisztában a veszéllyel, amit magára szabadított. Úgy viselkedik, mintha egy romantikus kalandregény hősnője lenne. Érezte, hogy fel kell világosítania anélkül, hogy ráijesztene.
– Odett, ugye tudja, ha kiderül, hogy rablásból származik az ékszer, akkor keresni fogja valaki, feltéve, ha már nem keresi? Ha meg önnél lesz, hogyan fogja bizonyítani, hogy nincs köze hozzá?
– Egyszerűen, kedves Miklós! Elmondom az igazat és kész!
A férfi elnevette magát. Mennyi kedves naivság ült a lány szemében! Azt hitte, a jóság, a becsület minden esetben kifizetődő, pedig ez koránt sincs így, csak egy olyan tisztalelkű lány, mint aki szemben ül vele, ezt nem tudhatja.
Mégsem akarta elkedvetleníteni. Ezért hallgatott.
– Ugye iratokat is említett? – terelte el a szót. – Megengedné, hogy alkalomadtán belenézzek.
– Kérni akartam, erre, de Ön kitalálta a gondolatomat.
– Esetleg holnap délután? Ha nem zavarom…
Odett elpirult. Újra. Akkor már biztos, hogy másnap is találkoznak, és ennél jobb dolog aligha történhet vele. Bízott benne, hogy megérzései nem csapják be, és Miklós nemcsak a váltók iránt érdeklődik. Bár fiatal volt még, azért tudta, hogy a férfiak kiszámíthatatlanok, erre a legjobb példa az apja volt. A kávézó órája ekkor nagyot kondult, fél hatot jelzett. Tudta, hogy ideje hazamennie, mert anyja várja. Így is csodálkozni fog, hogy nem ért haza munka után, de számon kérni sosem fogja, mert megbízik benne. Felállt, megköszönte a kedves találkozót és kezét nyújtva elköszönt a férfitól, aki rajongó tekintettel bámulta az elsuhanó lányt.
A villamos csilingelve fordult be a sarkon, és még látta, ahogy páran az utolsó pillanatban futnak át előtte. Szinte súrolta sarkukat az ütköző. Erősen alkonyodott. A város aranyfénybe öltözött. A falakat borító szenny egy rövid időre ünnepi fényt kapott. A járdákon azonban virított a szemét és a kutyapiszok.
Odett felcaplatott az elsőre és jóleső örömmel gondolt Miklós érintésére. Bár a kesztyű alatt nemigen érezte, de maga a tudat, hogy a férfi kezében tartotta a kezét, mosolyra késztette. Tudta, hogy nem bírja magában tartani a délután eseményeit, így alig várta, hogy az aprócska lakás konyhájában mesélhessen.
A kulcsot fordítva a zárban meglepve tapasztalta, hogy nincs bezárva. Pedig íratlan szabály volt, hogy nem maradhat nyitva, mert soha nem lehet tudni, kinek fáj a foga kis vagyonkájukra. Anyja a karosszékben ült és holtsápadtan meredt maga elé. Odett nagyon megijedt. Nem tudta, rosszul van-e vagy mi történhetett.
– Anyuskám, mi a baj? – térdelt le mellé.
Az asszony felnézett. Szemében fájdalom és rémület ült.
– Kérlek, szólalj meg!
Az asszony sóhajtott egy nagyot.
– Volt itt egy valaki – mondta végre valahára. – Rossz hírt hozott.
– Rossz hírt? Kiről?
– Apádról.
– Te jó isten! Nem Amerikában van?
– Hát ha volt is, az biztos, hogy már nincs ott. Megölték!
– Hol? Kik?
Odett már egyre halványabban emlékezett az apjára. Csak a dohányszag maradt meg benne, amiről mindig eszébe jutott. Meg a bajusza, amit precízen rendben tartott. Nehezen heverte ki, hogy elhagyta őket, mert úgy érezte, ennél nagyobb árulást nem követhetett volna el ellene. Elhagyni egy szem gyerekét és bízni a vakszerencsében nem tűnt józan döntésnek, becsületesnek meg pláne nem.
– Egy kocsmában, a Tabánban. Rosszhírű hely, ahogy a környék is. Leszúrták.
– Belekeveredett valamibe, vagy rosszkor volt rossz helyen?
– Nem tudom. Az idegen ezt nem mondta, csak annyit, hogy jó cimborája volt. És mielőtt kiszállt volna belőle az élet, kérte, hogy ezeket hozza el nekünk.
Ezzel egy koszos kis csomagra nyújtott Odettnek, ami addig a kanapé mellett feküdt a kis asztalkán. Odett óvatosan elvette. Kioldotta a csomót a szennyes rongydarabon, és egy levelet talált benne. A levél mellett pedig két gyűrű volt. Mindkettő érékesnek tűnt. Már az is csoda volt, hogy apja cimborája nem lopta el. Vagy lehetett benne más is, csak ezeket tartotta a legértéktelenebbeknek, ezért elhozta őket. A levelet Odettnek címezték, és nem nyitotta ki még senki.
– Anyus! Felolvassam? – kérdezte.
– Neked szól, nem nekem – mondta az asszony mély fájdalommal a hangjában. Odett megértette, hogy anyjában kavarognak az érzések, hiszen a férfi, akit szeretett, akinek áldozta a fiatalságát, akinek szült, elhagyta, és most neki egy sort sem írt mintegy magyarázatként. A harag és a fájdalom csúfos körtáncot járt a lelkében.
– Ne haragudjon rám, kérem! Én nem tehetek róla! – sírta el magát a lány.
– Jaj, drágám, tudom én azt, csak most nem tudok épp ésszel gondolkodni.
Átölelte a lányt és mindketten hallgattak. Az asszony a régi, csinos férfira gondolt, aki fél falu szívét elcsavarta, Odett meg arra az emberre, aki apró falovakat farigcsált neki kiskorában. Mintha ez egy másik életben lett volna.
Aztán kibújva anyja karjai közül, mégiscsak felnyitotta a levelet, és olvasni kezdte a sárga papíron dülöngélő sorokat.
fotó: Pinterest
