Odett nyomoz 4. – A találka

Odett az összes papírt az ékszerrel együtt a komód alsó fiókjába süllyesztette és néhány párnahuzattal letakarta. Eldöntötte, anyját egyelőre nem avatja be, gyenge a szíve, minek idegeskedne feleslegesen. Kibontotta hosszú, lágy hullámos haját, és hagyta, hogy szétterüljön a párnán, amikor mély álomba szenderül.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Odett kissé kótyagos fejjel ébredt. Az éjszakázás nem volt a kedvence. Igaz, a tegnapit sem tervezte, de remélhetőleg megérte. Anyja egy bögre kakaóval ébresztette pontosan úgy, mint kislánykorában. A kakaó illata mindig a békés gyerekkort juttatta eszébe, amikor nem Pesten éltek, hanem a mamánál Borosjenőn. Ott minden mesebeli volt. Az apró ház, a csirkék és a veteményeskert. De már rég fővárosi lány lett belőle, és a szurtos kis ördögfiókából már nem maradt semmi.

Megmosakodott, bepúderezte az arcát és egy pici rúzst kent a szájára. Azonmód elfogadhatóbb lett a kinézete. Szürke, fehérgalléros ruhát vett fel, ami egyszerű volt, mégis kiemelte az alakját. Egy csinos, fekete kalapot is a fejére tűzött, és már kész is volt a városi lány, akinek egy csepp kedve sem volt aznap munkába indulni.

 
 

Anyja valami varázslatot művelt Váry kisasszony ruhájával, mert a gyönyörű darab akár egy mesebeli hercegnőé is lehetett volna, annyira szép volt. Biztos valami különleges bálba készülhetett a kisasszony, mert az biztos, hogy ezt a ruhát utcára nem lehetett felvenni. Odett finoman végigsimította, és elragadtatva jegyezte meg:

– Anyuska, ebben a ruhában még egy boszorkány is vonzó lenne!
Anyja felnevetett.
– Jaj, te lány! Siess, mert még elkésel! – mondta kedvesen.

Odett felkapta a kis piros ridiküljét és már vágtatott is lefelé a lépcsőn. Tudta, hogy ha valóban elkésik, levonják a béréből. Szerencséje volt, mert épp a sarkon csilingelt a villamos. Felugrott és elmélázva gondolt a délutánra. Mögötte egy kalapos, mogorva tekintetű férfi szállt fel, aki nagyon igyekezett Odett közelében maradni. Látta, hogy a lány gondolatai messze járnak. És ez pontosan megfelelt az elképzeléseinek. Néhány megállóval később Odett leugrott és a reggeli, alig langyos napsütésben sietve tette meg a bankig vezető pár lépést. Az előkelő épület előcsarnokában már jöttek-mentek az ügyfelek. A férfi egészen a bejáratig követte, és megállapította, hogy aznap nem sok dolga lesz a lánnyal. Tudja, hol lakik, hol dolgozik. Majd munka után mellészegődik, és finoman szóra bírja. Addig viszont ki kell találnia valami beetető szöveget, hogy ne kelljen elsőre erőszakot alkalmaznia. Nagyon tetszett neki a finom, vékonycsontú lány, akiben volt elég spiritusz ahhoz, hogy éjnek évadján lelopózzon egy idegen lakásba és kutakodjon. Megfordult és máris indult visszafelé az egyre zajosabb pesti forgatagban.

Emília tűkön ülve várta barátnőjét. Tudta, hogy nem szabad sokat beszélgetniük, ezért csak a tekintetével kérdezte, hogy minden rendben van-e. Odett elmosolyodott és bólintott. Majd ebédidőben kitárgyalnak mindent, suttogta.

A délelőtt rengeteg gépelnivalót adott nekik. Alig volt egy szusszanásnyi idejük. Végre fél egykor a csengő jelezte, hogy mehetnek ebédelni.

– Mondd már! – nógatta Emília. – Hogy sikerült? Ment simán?
– Még annál is jobban. Igaz, hogy nem tudom, mire megyek vele, de elhoztam mindent.
– Mi mindent?
Odett beleharapott a kenyerébe és húsba, amit anyja csomagolt neki. Aztán teli szájjal kibökte:
– Egy levelet, váltókat meg egy nyakéket találtam. Csak az a kérdés, hogy kié? Mit kezdek vele, ha nem tudom odaadni a gazdájának?
– Hát derítsd ki! – mondta a kelleténél hangosan a másik. – Elvégre nyomozónak készülsz.
– Ne pimaszkodj! Azt sem tudom, hogyan induljak el! Nem mehetek oda fűhöz-fához megkérdezni, hogy vajon tud-e valamit a halottról és a nyakékről.
– Valamit csak tudsz… – töprengett hangosan Emília. – Azokon a váltókon van név, nem?
– Igen. Ugyanaz, aki levelet írta. Ónodi Gergely.
– Akkor van min elindulni…
– Egy név nem elég… Lehet, hogy egy tucat ilyen nevű van a városban. És honnan fogom tudni, melyiknek szól? És az sem biztos, hogy az ékszert neki szánták… Emília, én tulajdonképpen nem értek semmit az egészből. Azt sem, vajon miért rám bízta az a férfi ezeket a dolgokat?
– Ez jó kérdés. Talán bízott benne, hogy te nem vered át.
– Nem hinném, hogy erre gondolt, amikor valaki leszúrta. Talán csak én voltam kéznél.
– Meglehet, de ez már nem derül ki sose. Szerintem próbáld meg újra átnézni azokat a papírokat, hátha nyomra bukkansz.

Odett felsóhajtott. Vagy… És akkor támadt egy remek ötlete.

Megmutatja Miklósnak, ha alkalma lesz rá. Ez annyira tetszett neki, hogy azonnal elvigyorodott. Csak Kalácsné fürkésző tekintete repítette vissza a valóságba. Az asszony furcsán vizslatta őket. De hát ilyenek a vénlányok, gondolta elégedetten a két barátnő. Unalmasak és kíváncsiak.

Fél négykor már alig bírt magával. Minden gondolata a jóképű Miklós körül forgott, akivel nem sokára találkozik. Úgy érezte, izgalmában egyetlen falatot sem tud majd lenyelni, pedig biztos volt benne, hogy az új helyen remek krémest lehet kapni. Négy előtt pár perccel már repült is az új Ibolya felé. Az cukrászda neve egyébként nem is Ibolya volt. Mindketten tévedtek. Csak a cirkalmas betűket olvasták félre. Vagy egyszerűen csak átkeresztelték magukban. Mindegy volt már. A férfi elegáns, galambszürke felöltőben, fején puha kalappal tétován álldogált és várakozott. Látszott rajta, hogy tulajdonképpen nem hiszi, hogy Odett eljön. De a lány, ha nem ismerte volna az illemet, már messziről kiabált volna neki. Így csak figyelte a finom, határozott arcélű férfit, aki jobbra-balra tekingetett, mire nagynehezen észrevette őt a tömegben.  Örömét palástolni sem tudta.

– Jó napot, kisasszony! – üdvözölte. – Már attól tartottam, el se jön.
– Odett, ha kérhetem – nevetett a lány. – Itt vagyok, amint látja. Pedig nem is Ibolyának hívják a helyet – tette hozzá.
– Valóban nem, de majd bent elmesélem, hogy miért. Menjünk be! – tessékelte be a lányt, és örömét alig leplezve vigyorgott, mint egy kamasz fiú.

A barátságos, meleg cukrászdában találtak egy kis sarkot, és zöld bársonyszékre rogyva idejük sem volt megcsodálni a belső enteriőrt, már megjelent a pincér. Unott arcán nem volt nyoma munkája iránti lelkesedésnek. Vagy nagyon fáradt volt.

Odett krémest és egy feketét kért. A férfi csak egy erős kávét. Olyan hevesen vert a szíve, hogy nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt még egy kávéval fokozni a szívdobogását.

Nem indult könnyen a beszélgetés. Odettnek még egyszer el kellett mesélnie, hogyan találta meg a pénztárcát, és azt is, miért döntött úgy, hogy visszaadja a benne lévő pénzt. Miközben csillogó szemmel ecsetelte a részleteket, nézte a férfit, akinek a tekintete szinte simogatta a szívét. Vajon van szerelem első látásra? Tette fel magának a kérdést, de gyorsan le is csillapította magát. Ez az élet, Odett, nem holmi ponyvaregény, súgta a fülébe egy kisördög. De a kisördögök sosem voltak szerelmesek, és nem tudták, hogy egy lányszív akkor dobog csak igazán, ha valaki megdobogtatja egy tavaszi délutánon.

Odetté nem akart csitulni. Hallgatta a férfit, figyelte minden rezdülését, a hosszú, finom ujjait, amivel megsimíthatná hullámos fürtjeit. Azon kapta magát, hogy vágyakozni kezd Miklós érintése után úgy, ahogy egy jól nevelt lányhoz nem illik. Kimérten kellene viselkednie, majdhogynem fölényesen, erre ő csillogó tekintettel mered a férfi arcára, aki a munkájáról mesélt neki lázas szenvedéllyel. Aztán váratlanul elhallgatott, mintegy szégyellve, hogy ennyi mindent kiadott magából.

– Ne haragudjon, Odett, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne beszéljek sokat, ha a munkáról van szó – mondta mosolyogva. – Ez amolyan ügyvéd betegség. De kérem, hogy maga meséljen most, szeretném megismerni. Ugye nem tart tolakodónak?
– Egy cseppet sem. Díjazom, hogy nem felejt el kérdezni engem is
– válaszolta elpirulva a lány. Közben oly módon babrálta az asztalkendőt, mint egy olyan nő, aki már attól zavarba jön, ha egy férfi ránéz. Pedig nem ilyen volt, sőt gyakran nagyobb is volt a szája a kelleténél. De Miklós mellett ostobának érezte magát. Lenyűgözte a férfi határozottsága, kedvessége és alig palástolt rajongása irányába. Alig merte elhinni.
– Képzelje – komorodott el hirtelen, – tegnap szemtanúja voltam egy gyilkosságnak.

A férfi ezt hallva, félrenyelt. Kimeredt szemmel bámult a lányra, aki egyenes háttal, szemébe nézve, komoly ábrázattal közölte vele a nem mindennapi eseményt.

– Bocsánat! – köhögte. – Nem viccel?
– Már hogy viccelnék ilyesmivel?! Sőt nagyon szeretném, ha segítségemre lenne valamiben, ami a dologgal kapcsolatos.

Miklós elmosolyodott. És ő még azt hitte, hogy ez az ártatlan arcú lány unalmas életet él. Mekkorát tévedett!

– Azt hiszem, kérek még egy kávét, és utána kérem, mondjon el mindent részletesen. Volt már részem pár ilyen ügyben, de még soha találkoztam ilyen csinos szemtanúval.
– Ne hozzon zavarba! Inkább figyeljen! – mondta szigorúan Odett. – Közben játékosan nevetett a szeme.
– Igenis! Hallgatom!

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here