Amikor apa úgy döntött, hogy elhagy bennünket, némiképp megkönnyebbültem. Anya kicsit sírt, de tudtam, hogy ő se bánja nagyon. Apa erőszakos és követelőző volt, ha otthon volt, de mások előtt mindig jobb arcát mutatta. Érdekes módon, senki nem látott át rajta. Mi azonban ismertük az igazi énjét, amely sokaknak nem lett volna kedvére.
Olyan ember volt, akinek világéletben hatalma volt. Már gyerekként is megvette barátait valamivel, lekenyerezte őket ajándékokkal, vagy leteperte azokat, akik ellenkeztek vele. Kiválóan manipulálta tanárait, szüleit, és természetesen mindenkit, aki hagyta magát. Anyát nem volt nehéz elbűvölnie, mert gazdag volt és elkényeztetett, de úgy állította be, mintha áldozat lett volna. A körülmények áldozata, hiszen mit tehet ő arról, hogy szülei tehetősek, apja vállalkozó, és dől nálunk a pénz ablakon és az ajtón is.
A politikában is mindig tudta, hogyan kell helyezkednie, így nem okozott neki gondot egy hatalmat sem kiszolgálni. Még azokat sem, akik átmenetileg voltak kormányban. Nekik mindegy volt, ki irányította vagy tette tönkre az országot, ők akkor is csak felfelé terjeszkedtek vagy dörgölőztek.
Egy olyan lányt, akit majdan elvett, nem kellett meghódítania, csak zsebre tette, és máris készen állt minden arra, hogy trónörökös szülessen, akire apa nagyon vágyott. Egyre, nem többre, mert ha két fiú születik egy családban, ott azonnal elkezdődik a vetélkedés. Ám ebben neki nem volt szerencséje. Ezt nem lehetett megvenni előre, és nem két fia lett, sőt egy sem, hanem csak én, a lánya. Hat voltam, amikor bejelentette, hogy köszöni, de neki nem felel meg az élet velünk. Előtte persze nem volt ilyen udvarias. Anyát földbe döngölte, alázta, ahol tudta, és nem volt nap, amikor nem mondta el, hogy milyen szörnyű az egy férfinak, ha nincs, aki tovább viszi a nevét. Egy lány, legyen az aranyos, okos, sosem fog felérni azzal a tudattal, hogy marad utána valaki, ha ő elmegy. Még nem szándékozik sokáig ezt tenni, de majd egyszer…Ha százéves lesz… Gúnyos és undok megjegyzéseit nehéz volt hallgatni. Neki én sose lehettem elég jó. Később sem, amikor kiderült, hogy könnyedén tanulok nyelveket, hogy a matek az erősségem, és a zenében is otthon vagyok. Mindegy volt, mert lánynak születtem.
Volt olyan, hogy láthatás után sírva kérdezgettem anyát, hogyan lehetnék olyan, hogy apa szeressen, de ő legyintett. Te így vagy jó, és ha apád ezt nem értékeli, akkor nem érdemel meg.
Kéthetente jött, és az autóban várta, hogy elvihessen magához. Minden egyes alkalommal, amikor beszálltam a kocsi hátsó ülésére, már nyújtotta is a Sportszeletet. Soha nem hozott mást, és mindig csak azzal a megjegyzéssel nyújtotta át, hogy mert ezt megérdemeljük, aztán hangosan felnevetett. Hogy ő mit vagy kit érdemelt meg, nem tudom, mert csokit nem evett, és nem kapott mást ezeken a péntekeken, csak engem. Én lettem volna, akit megérdemel?
Először még szerettem azt a csokit, különösen azokban a hetekben, amikor apa hiányzott. Kis eszemmel tudtam, hiába voltam gyerek, hogy jobb lesz majd nekem anyával, nem akartam, hogy megváltozzon az életünk. Furcsa szerzet a gyerek, hiszen legbelül érzi, hogy rossz neki, ami történik vele, mégis kapaszkodik az után, aki nem szereti őt eléggé.
Az az élet, amely apa után következett, nyugodtabb lett, mégse éreztem magam egésznek. Másba sem tudtam fojtani hiányát, csak tanulásba és evésbe. Hosszú ideig nem tette szóvá, de egyszer megjegyezte, hogy nem kellene folyton ennem, mert olyan leszek, mint a kis gömböc. Hogy az ki, nem sejtettem, egy embernek képzeltem, aki valami rosszat tett vagy evett és a végén kikerekedett.
A Sportszeletet viszont továbbra is hozta. Soha, egyetlen alkalommal se feledkezett meg róla. Idővel azt mondtam neki, hogy később eszem meg, épp nem vagyok éhes. Rám hagyta. Így gyorsan becsúsztattam iskolatáskám oldalsó zsebébe, és azon gondolkodtam, hogyan dobjam ki, amíg nála vagyok. Nem szerettem volna, hogy megtalálja és leszidjon. Megenni viszont képtelen voltam. Már a gondolatára is felfordult a gyomrom. Nekem apa volt az az ember, akinek nem jelentettem többet, csak azt a vackot. Éveken át jöttek-mentek a nők az életében, de egynél se akart megállapodni. Figyeltem, amint elvarázsolja őket, de valaki megátkozhatta szegényt, mert gyereket egy se akart neki szülni. Amikor Szilvi helyett Éva tipegett a konyhában, majd Viola, utána Anett, már a szemem se rebbent. Végül megérkezett a várva vár nő, aki egyszer csak terhes maradt tőle. Eszembe jutott, mekkora balhé lesz, ha kishúgom születik, de nem így lett. Én, a kéthetente megjelenő, Sportszeletet dugdosó elsőszülött egy napon lebuktam. Az előszoba sarkában álló hatalmas kaspóban Judit megtalálta a csokikat. Felvisított, és úgy vitte apám elé, mint valami trófeát. Pontosan hatvankettő fért el a rejtekhelyen, mire kiderült, hogy egyet se ettem meg addig.
– Ez mi? – ordított apa vörös fejjel.
Hallgattam.
– Válaszolj, ha kérdezlek! – állt fel a kanapéról, és egészen belehajolt az arcomba.
– Sportszelet – suttogtam.
– És mit keres ennyi a kaspóban? Miért nem etted meg? Miféle gyerek vagy te?
– Nem szeretem – nyögtem ki. Nem volt igaz. Minden csokit szerettem, de az említettnek még a szagát is rühelltem.
– Miért nem mondtad? Ekkora ostobaságot nem feltételeztem a részedről! Vagy anyád mondta, hogy nem szabad?
– Anyát ebből hagyd ki! – kiáltottam dacosan, mire irgalmatlanul pofon vágott.
Azonnal nem is eredtek el a könnyeim. Még levegő után kapkodtam, és égő arcomat érezve kitört belőlem a sírás. Olyan hányinger fogott el, hogy képtelen voltam bármit is mondani. Megfordultam, és berohantam a mosdóba öklendezni. A terhes nő, a Judit nem jött utánam, mert nem mert semmit tenni, amit apa nem hagyott neki jóvá. Vagy pusztán szívtelen volt.
– Most hazaviszlek! – Állt meg apa az ajtóban. – Aki ilyen sunyi és így képes hazudni, annak nincs helye nálam. Majd meséld el anyádnak, mit tettél! De az igazat mondd, megértetted?
Azzal felkapta a kanapé lábánál heverő hátizsákomat és feltépte. Az összes csokoládét beleszórta, és gondosan meghúzta rajta a zsinórt.
– Lódulj! – rivallt rám, és a lábam elé dobta.
Hazavitt. És nem jött értem többé. Időnként küldött pénzt a szülinapomra, de látni nem akart. Fia született, egyszer a nagyi mondta meg. A Sportszeleteket anya kidobta. Mind. Odaadhatta volna bárkinek, de nem tette, sőt a kuka aljába döngölte, és soha többé nem említette. Évekig látni se bírtam azt a zöld papírt. Ha a boltban elsétáltam mellette, összeugrott a gyomrom és remegni kezdtem.
Apa így lépett ki az életemből és lépett be egy másikba. Többé egyetlen egyszer se akart beszélni velem. Nem jött el a ballagásomra, csak utalt némi pénzt anyának. Amikor kimagasló eredménnyel lediplomáztam, pénzt se küldött. Már majdnem megfeledkeztem róla, amikor egyik nap, hónapokkal később egy bélelt borítékot hozott a postás. Egy papírlap volt benne, amelyben gratulált. Mellette egy csoki. Igen az. Épp az és ő tudta, hogy gyűlölöm.
Valószínűleg hasonlóképpen érzett, mert ilyesmire csak az képes, aki nem szeret. Kezembe vettem, óvatosan, mintha égetne, kibontottam és végül beleharaptam. A rum íze szétterjedt a számban. Úgy éreztem, feldagad tőle a nyelvem, nyelni se bírok. Végül a tenyerembe köptem és kidobtam a kukába.
Anya ekkor lépett be az ajtón, és halkan csak annyit jegyzett meg, hogy kár volt próbálkoznom. Igaza volt.
Fotó: RDNE Stock project: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/par-valas-magany-szomorusag-6669876/
