Ősz vége volt. már. Az alkony hamar bekebelezte a fényt, de még aranylott a lány vöröses haja. Minden este kijött a galambokat etetni. Sokan rühellték őket, mert gusztustalannak tűntek, mindenhová odapiszkítottak. El is szemtelenedtek egy idő után. A lány mindig szerette, ha csőrükkel karjához értek, vagy puha tollaikkal megérintették a bőrét. Volt egy kedvence is. Egy sérült galambfióka, aki épphogy megtanult repülni, máris baj érte. Talán egy csúzlis fiú találta el puszta kedvtelésből. Az egyik lába ernyedten csüngött, látszott, fáj neki a köveken való járkálás.
Ez a szerencsétlen jószág szürke szemeivel úgy nézte a lányt, mintha az maga a jó tündér lett volna. Soha nem tolakodott, kivárta, amíg az erősebbek felcsipegetik a magokat, és csak utána keresgélt a macskakövek réseiben.
Szerette volna megérinteni puha tollát, de a galamb minden közeledésnél ijedten hátraugrott. Már nem bízott senkiben, bár csalogatta az eleség. Mégis akárhányszor feléje nyúlt, annyiszor érte kudarc. A lány nem adta fel. Nap nap után kijött, még akkor is, amikor meztelen talpát már rég nem melegítette az utca köve. A galamb is mintha várta volna ezeket a perceket.
A többiek éhesen marakodtak néhány szemen, a sérült meg szinte komor mozdulatlanságban leste, mikor fejezik be a lakomát. A galamb figyelte a gyereket is.
Ő is látta, hogy követi minden mozdulatát. Amikor már azt hitte, megérintheti, amikor már egészen közel merészkedett, hátrálni kezdett. Nem tudta a bizalom bűvös körét leszűkíteni. A félelem nem tágított mellőle. A fióka már megtapasztalta. Rövid hetei alatt megélte a fájdalmat. Vagy csak a lány gondolta ezt. Meglehet, hogy ugyanolyan galamb volt, mint a többi, ami a város felett repkedett. Az emberek szeretnek belemagyarázni érzéseket olyasmikbe, ahol nem is létezhetnek.
Egyvalamit azonban tudott a vörös haj tulajdonosa: közeleg a tél, és nem lesz kegyes. Soha nem az, de a rászorulókkal talán még kegyetlenebb. Ki akart találni valamit. Valami egyszerűt, de hatásosat. Csapdát kell készítenie, határozta el. Nagyot, és jól működőt. Napokig küzdött vele, de meglett. Szeretetből teremtődött, de csapda volt. Ócska faláda könnyen záródó fedéllel. Működött.
A galamb nem vergődött, inkább a sarokba húzódott és onnan lesett felfelé. A lány felemelte, egy ronggyal befedte és a kamrába vitte. Majd, ha nem látja senki, kicsempészi apja műhelyébe. Így is tett. A deszkákból tákolt láda tette a dolgát, világos volt, nagy résein beszökött a fény, de a galamb nem fért ki. Nem is akart, nem mozdult. Attól a pillanattól kezdve, hogy fogságba esett, nem evett. Szinte erővel szorította be vékony testét az egyik sarokba, és onnan se jobbra, se balra. Már nem nézett a lányra. Tekintete kizárólag a láda aljára szegeződött. A kislány négy napig bírta. December első napja volt, már napok óta szürke volt az ég, és fagyott is. Elengedte. A galamb kitotyogott, sérült lába úgy lógott mellette, mint egy ócska tarisznya pántja. Nem nézett vissza, csak elindult a macskaköves járdán egyenesen a többi felé. Azok szokás szerint lökdösték egymást egy-két árva szem miatt. Megtorpant. Észre se vették. Várt, ahogy mindig. És abban a pillanatban kisütött a nap.
Kép forrása: Pinterest
