Elkezdődött az életünk férj és apa nélkül. Ez azért erősen drámai túlzás részemről, de van benne valami részigazság. Az is lehet, hogy ez már régebb óta így van, csak nem akartuk észrevenni.
Most is egyedül járok a boltba, mint eddig bármikor. Főzök, vasalok, ahogy eddig tettem, és nem lett feltűnően kevés a ruha. A lányok most se segítenek többet, mint pár hónapja, és ha csúnyán nézek rájuk, vagy szólok nekik, mártír ábrázattal közlekednek, mintha a lustaságuknak köze lenne ahhoz az állapothoz, amelyben vagyunk. Tehát a hétköznapok nem igazán változtak, hiszen mindenki fut a saját dolgai után. Kevés időm van gondolkodni, ha tehetném, se tenném. Elvállalok minden plusz munkát, kell a pénz, de hazugság lenne azt állítani, hogy csakis azért.
Nem tudom egész szívemet beleadva kijelenteni, hogy hiányzik a férjem. Valamilyen módon igen, de kicsit úgy élem meg, mintha elutazott volna egy külföldi munkára. Tudom, elvárható lenne, hogy sírjak, jajgassak, de nem fáj annyira, mint hittem, hogy fájna, mielőtt bekövetkezett volna. Érzéketlen lennék? Vagy elnyomom magamban? Esetleg kiszerettem belőle? Nincsen jó válaszom.
Kiszeretni…Mit is jelent? Elfogadni, hogy múlik az idő és már nem vagyunk ugyanazok? Vajon most is őt választanám, ha újra kellene? Ő választana engem? Jaj, ez ostoba volt, még elméleti síkon is. Most választott mást. Egyszóval, nem vagyok biztos benne, hogy ez az új kapcsolat nem jött jól nekem. Engem nem hibáztat senki, mindenki azt mondogatja, aki ismer, hogy Levente meggondolatlan, megy a feje és a farka után, de jön majd kutyára kamion. Akarom én ezt? Minek jönne? Már-már úgy hiszem, szívességet tett nekem, mert a langyos vizet felkavarta, de nem csinált belőle cunamit. Jó érzés, nem is vágyom semmiféle balhéra. Szeretném azt hinni, hogy ő se. Egyezzünk csak meg szépen, és engedjük el egymást. Kicsit most úgy beszélek, mintha közöm lenne a dologhoz, pedig ő már el is engedett. Nekem csak hagynom kell, hogy megtalálja az útját.
Egy barátnőm azt mondta, hogy eddig keresztezték egymást a sorsvonalaink, most viszont párhuzamossá simulnak. Ej, de szépen ki lehet fejezni egy megcsalást.
Azon is töprengtem már eleget, ha megengedtem magamnak a gondolkodást, hogy miért nem fáj eléggé. Miért nem érzek nagy, elsöprő érzéseket, megsemmisülést, tengermély fájdalmat, vagy megalázottságot?
Nem, az élet nem mindig adja meg ezeket kárpótlásul az elszenvedett évekért. Nem kell mindig jajgatnunk, ahhoz, hogy átessünk a bajon.
Levente most máshol és mással él. Van ebben némi megkönnyebbülés is a részemről. Szabadabb lettem, nem tartozom elszámolással az időmről, tetteimről. Még az is eszembe jutott, hogy beiratkozom nyelvtanfolyamra, vagy a szövőkörbe, ahová mindig is szerettem volna járni. Végre elérkezett az én időm.
Nem hiányzik nekem a férfi sem. Persze a jó, szenvedélyes szex nagyon is, de olyat csak a filmeken lát az ember, akkor is tizenévesek a résztvevők. Már nem emlékszem mikor volt a miénk hasonló. Kellemes és gyors volt, aztán még kellemesebb lett az alvás. Soha nem tűnt fel, hogy a férjem tovább is akarta volna tizenöt percnél. Már nem is csókolóztunk. Ahogy ő mondta, a csókolózást túlértékelik. Szimplán a technikai részét vittük végbe az ágyban, fűszerezve egy kis nyögéssel, lihegéssel, de minden túlzást mellőzve. Úgy havi két-három alkalommal. Hát ez olyan nagyon nem vág földhöz engem, ebben biztos vagyok. A gyengédséget, összebújást szeretkezés nélkül már kivégeztük vagy tizenöt éve. Nem divat ezt mondani, de ez az igazság.
Amikor ma Zoé hazaesett, és kiette a hűtőből az összes kaját, kicsit meglepődtem. Mire ez a falánkság? Eddig mindig görcsösen vigyázott a vonalaira. Meg is kérdeztem tőle:
– Mi történt, hogy ennyire éhes vagy? Máskor nem szoktál így habzsolni!
– Ez van, anya! Nem érdemes koplalni az embernek azért, hogy tetsszen valakinek.
– Szakítottatok? – szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepére.
– Dehogy, csak rájöttem, hogy a férfiak miatt nem éri meg kínozni magunkat.
Azzal mélyen a szemembe nézett.
– Most célzol valamire? – kérdeztem türelmesen. Ismerem, valami hülyeséget megint a fejébe vett, és most azon lovagol.
– Te is figyeltél magadra, apa mégis lecserélt! Látod, ennyi az egész.
Meghökkentem.
– Ugye, nem én leszek az etalon neked? Az embereket nem mindig a külsejük alapján választják vagy teszik félre!
– Jaj, anya! Kérlek! Ne gyere nekem a belső értékekkel, ehhez a szöveghez fáradt vagyok. Nagylány vagyok már minden ilyesmihez. Az emberek unalomból változtatnak.
– Eszerint mindegy mit teszünk?
– Mindegy mit eszünk! – mondta vigyorogva.
– Nagyon vicces vagy ma. Jó lenne, ha azért önmagad miatt figyelnél a testedre. Tudtommal a tejszínes dolgoktól mindig fáj a hasad.
– Köszi, anyuci, szeretlek! – kiáltotta és ott is hagyott, hogy ne tudjam folytatni a számára kellemetlenné váló társalgást.
Zoé mindig is szokatlan módon vizsgálta a világot. Mégis meglepett, hogy most bosszút akar állni mindenkin azzal, hogy magát bünteti. Beszélnem kell vele, ha kicsit lecsillapodik, döntöttem el. Nehogy a húga is példát vegyen róla. Ahogy ezen morfondíroztam, megszólalt a telefonom. Rápillantottam. A szám ismeretlen volt. Na, megint egy termékbemutatós hölgy, és nem vettem fel.
Kép forrása: Pinterest
