Gyűlölöm Tomit. Minden percben gyűlölöm, amióta megszületett. Az jár a fejemben, hogy ha kilökném az ablakon, újra boldog családunk lenne. Most nem vagyunk azok. Apa állandóan dolgozik, anya meg fáradt és szomorú. Így van ez már öt éve, és semmi nem lesz jobb. Mielőtt Tomi megszületett, sokat nevettünk. Kirándulni jártunk, állatkertbe vittek, meg moziba. Most nem lehet, mert az öcsém folyton kiabál, vagy ingerült. Ő is ritkán mosolyog, ahogy a családom többi tagja. Azt kívánom, bárcsak ne akartam volna őt. Rágtam anya fülét, hogy kistesó kell, hát megkaptam. Apa egy ideig tiltakozott, fura szavakat mondott anyának, amiket nem értettem. Anya bólogatott, és elmagyarázta, hogy jobb lesz nekem egyedül. Ekkor bőgtem és a falhoz vágtam plüss dinót, ami az ágy mögé esett és csupa pókháló lett. Karácsony előtt mégis kiderült, hogy teljesül a vágyam. Így mondták a szüleim. Az én vágyam, amit kiharcoltam. Ettől a pillanattól kezdve lett pocsék az életünk.
Anya sokszor volt rosszul, hányt is, olyankor látni se akart senkit, és amikor falfehéren kivánszorgott a fürdőből, szégyellni kezdtem magam. Csúnyán pillantott rám, olyan tekintettel, hogy tudtam, én vagyok a hibás, mert nem szálltam le a nyakukról. Apa kezdetben csak legyintett, és azzal nyugtatott bennünket, hogy természetes a rosszullét, ne fújja fel már annyira a kedves felesége. Ő ekkor gyilkos pillantással belé fojtotta a szót, engem meg leültetett a tévé elé, nézhettem bármit, amíg a hálóban pihent. Hosszú idő múlva, amikor már én is láttam, hogy a pocakjában mozog valami, anyát elvitte a szomszéd a kórházba. Engem beraktak a büdös Marika nénihez, akinek mindig cigaretta lóg a szája sarkában. Apa szerint olyan szagú a szája, mint aki evés helyett a hamutartót nyalogatja. Ő nem ért rá bevinni anyát, mert hamarabb jött Tomi, mint vártuk. Ezzel kezdődött minden, ezzel a sürgetéssel. Minek sietett annyira? Még maradhatott volna, hogy odabenn nőjön, és ne legyen idióta idekinn. Mert az. Nem tud semmit.
Négyéves elmúlt és alig beszél, legtöbbször hangosan ordít. Ha megszólal, akkor se tudjuk pontosan, mit akar. Én nem értem a beszédét, de azt tudom, hogy nem szobatiszta. Nappal ritkán pisil be, de este mindig. Ezért nem vették fel az oviba, ami miatt anya kiverte a balhét, és a vezető nénit hülye kurvának nevezte, aki nem ért a gyerekekhez. Akartam neki szólni, hogy nem szabad csúnyán beszélni, de annyira haragos volt, hogy inkább nem bosszantottam. A néni arca piros lett, kinyitotta a száját, aztán becsukta. Ő nem mondott csúnyát, csak az ajtóra mutatott. Anya megint sírt a kocsiban, de Tomit ez nem zavarta. Kifelé bámult az ablakon, mert ott mászott egy légy, azt vizsgálta.
– Nem tud ez a nő semmit. Egy szívtelen kígyó! – kiáltotta. – Még hogy baja van Tominak! Azért mert nem beszél, nem jelenti, hogy fogyatékos.
Nem tudtam, mit jelent a szó, de éreztem, hogy rosszat. A fogyatékos továbbra sem szólalt meg, csak kedvesen mosolygott. Mintha őt nem bántotta volna a helyzet. Engem bántott, de én már iskolás vagyok, másodikos, tudom, hogy az élet nem habostorta. Ezt mondja mindenre a tanító néni, amikor valami büntetést talál ki az ikreknek, akik mindig együtt rosszak. Egyszerre esznek, egyszerre öltöznek, és egyszerre verekednek az udvaron. Mindkettő szőke és dagadt. Verekedni azonban tudnak. Én elkerülöm őket.
Attól a naptól kezdve, ahogy hazajöttek a kórházból, anya még többet törődik Tomival. Viszi mindenhová, ahol foglalkoznak vele. Elmagyarázta nekem, hogy ezekre a játékokra, a lovaglásra, meg a tornára Tominak szüksége van, mert így fejlődik. Mi az, hogy fejlődik? Okosodik? Meglehet. Viszont ez azt jelenti, hogy velem nem foglalkozik senki. Vagy csak alig. Apa későn jár haza, és csak eszik, meg hever az ágyon. Megnézi a híradót, meg a meccset, aztán alszik. Anyára is furán néz, aki emiatt rám még furábban. Szerinte, én vagyok a hibás Tomiért. Én nem hagytam békén, én rontottam el az életünket. Fáj a szívem, hogy így lett. Én nem ezt akartam, én tollasozni akartam vele, meg legózni, de még ezeket se képes. Egy ideig ül a szőnyegen, aztán fellöki a tornyot. Próbáltam már neki türelmesen megmutatni, hogyan kell rakni, hogy ne dőljön le, de nem érdekli. Anya csendesen vasalt a szoba közepén, amikor játszottunk, észrevettem, hogy mosolyog, talán boldog. Akkor nem gyűlöltem az öcsémet, de amikor felállt és sikítani kezdett, legszívesebb belerúgtam volna. A szobából menten elszállt a jókedv, apa szó nélkül bement a hálóba és becsukta az ajtót. Tudtam, hogy ez azt jelenti, ne zavarjam. Ne zavarja senki, mert haragszik és utál mindent, ahogy én is. Nekem nem kell olyan testvér, aki fogyatékos. Nem akarok mellette menni az utcán, mert mindenki minket néz. Sajnálkozva, mert Tomi arca ronda. A szemei másképp állnak, mint nekem. Egyszer átjött Zsófi, és kijelentette, hogy fél a testvéremtől. Kinevettem, és elmagyaráztam neki, hogy még kicsi, meg fejlesztésekre jár, és nem bánt senkit, Zsófi mégse akart többé átjönni.
Tomi szeret engem. Sokszor leül mellém, és fejét az enyémhez nyomja. Néha túl erősen, olyankor meglököm. Minek igyekszik? Nem szereti őt senki, csak a baj van vele. Vannak jobb pillanatok is, amikor nem lökném ki az ablakon, de kevesebb. Anya néha rám szól, és azt mondja, hogy isten adta nekünk, szeretnünk kell. Ezt persze nemcsak nekem mondja, hanem apának is, aki nem válaszol. Nehezére esik, mert ő se ilyen gyerekre vágyott. Amikor még hárman voltunk, sokszor mondta, hogy világhírű focistát nevel belőlem, mert ő is majdnem az lett, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a játékot. Pedig már a Fradiba is hívták. Ilyenkor büszkén szétnéz, mintha valaki megerősíthetné mondandójában, de senki sincs, aki erre bólogatna. Én elhiszem, mert láttam dekázni az udvaron régebben. Mostanában már ehhez sincs kedve. Talán miattam. A foci nem nekem való, én úszni szeretek, meg bokszra járnék, de nem engedik. Nehogy kiverjék a fogam. Tudok vigyázni magamra, de senki nem hiszi el.
Tomi megint ideges. Csapkodja a kockákat a földhöz. Tudom, mi következik. Odamegy a hűtőhöz és beteszi a fejét. Máskor is ezt szokta, de anya mindig elrángatja onnan. Pedig jót tesz neki. Utána a hideg fejével berohan a szobába, és a fülét az arcomhoz akarja nyomni, de én nem hagyom.
Mi nem vagyunk normális család, mondta egyszer a nagyi. Mi olyan zagyvák vagyunk. Nem tudom, mit jelent, mert én normális vagyok, apa is és anya, csak Tomi nem illik közénk. Sokszor gondolkodom azon, hogy nem szabadna gyűlölnöm őt, mégis gyűlölöm. Ha ő nem lenne…Ez jár az eszemben, pláne akkor, amikor anya értem jön a suliba és őt is hozza. Tudom, hogy mindenki tudja, hogy az öcsém fogyatékos. Nem a teste, hanem az agya. Kevesebb van neki belőle, mint másoknak. Mondjuk, Bencének se sokkal több van, mert ma fejjel rohant a falnak, aminek az lett a vége, hogy óriási púp nőtt rá. Kérdeztük tőle, hogy miért, erre azt mondta, ki akarta próbálni, mennyire kemény a feje.
És akkor az én családom zagyva?
Már sötétedik, de nem vagyok kész a leckével. Rókát meg medvéket kellene rajzolnom, de nem megy. Az asztal másik végén Tomi is firkál. A filctollat erősen belenyomja a papírba, így azonnal eltűnik a hegye. Mindent tönkretesz. Megrajzolom a róka fejét, füleit, de úgy néz ki, mint egy macska. Kiradírozom, és mérgesen újrakezdem. Minek ad fel ilyen házit Klári néni?
Tomi szántja a papírt, közben vigyorog. Aztán feláll, odatotyog hozzám, és rámutat. Valami összevisszaságot rajzolt, nem értem. Arcomba bámul, nevet, és kimondja, hosszú idő óta az első szót: Gergő. Úgy mondja Derő, de én tudom, mit akar mondani. Én vagyok a rajzán. Aztán átnyújtja. Szeme ragyog. Szeret engem. Igaza van anyának. Mégse fogom kidobni az alakon.
Kép forrása: Pinterest
