„Vincent ekkor fordult meg, és vette észre anyja mellett a nőt, akivel Vácon ebédelt. Igen, Vácon. Már tudta!
– Adéle – nevette el magát boldogan. – Érdekes módon egy cseppet sem kellett gondolkoznia a nő nevén.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Adél arcán olyan öröm futott át, hogy a térde is beleremegett. El sem tudta volna képzelni, hogy valaha meglesz anyja naplója, de hogy éppen újdonsült ismerőse találja meg, az már több volt szimpla véletlennél.
– Te jó ég, Vincent! Nagyon örülök a találkozásnak! Hihetetlen látvány volt számomra, hogy az a csinos hölgy anyám könyvét olvasgatta, de hogy maga is itt lesz, arra végképp nem számítottam.
– Adél, ő az édesanyám, aki nem rég érkezett Párizsból – mondta Vincent, amikor kedvesen megölelte a nőt. Olyan egyszerű és természetes volt a mozdulat, hogy egyikük sem csodálkozott rajta. A nőnek feltűnt, hogy Vincent nem a legjobb formáját hozza, mert arca nyúzott volt és erősen borostás. A szeme alatti karikák is fáradtságról tanúskodtak. Természetesen nem mondta ki, amit gondolt.
– Asszonyom, részemről a szerencse – nyújtotta a kezét Adél. – Vincent nem említette, hogy jönni fog, bár a friss ismeretségünk ezt nem is kívánta meg. Az estély viszont biztosan remekül sikerült.
– Milyen estély? – kérdezte Marie a fiával egyszerre.
– A Francia Intézetben… – felelte a nő tétován. – Oda készültél, amikor elváltunk. Ugye, tegeződhetünk? Egyszerűbb lenne.
– Igen, persze… Oda készültem?
Marie a fiára nézett. Látta, hogy még nem minden került a helyére az emlékezetében, különösen az az este nem, aminek végén kórházba került. Adél értetlenkedve pillantott rá. Vagy rosszul emlékszik, gondolta, bár ezt nem hitte. Határozottan megjegyezte, hogy Vincent franciát tanít és aznap hivatalos egy zártkörű fogadásra.
Marie látta, hogy a nő elbizonytalanodik.
– Ideje leülnötök beszélgetni – mondta kacsintva.
Adél egy pillanatra zavarba jött. Másra sem vágyott, mint arra, hogy újra lássa a férfit, aki megdobogtatta a szívét, de most mégis zavarta valami. Lehet, hogy megijedt? Vagy épp a zűrzavar, ami Vincent körül lebegett, bizonytalanította el. Maga sem tudta. Ezért nem válaszolt.
– Ne haragudjon, de a naplót megkaphatom? Nagyon boldog vagyok, hogy megkerült, nem szeretném még egyszer elveszíteni.
Vincent látta, hogy Adéle visszavonulót fúj. Valószínűleg olyasmit gondolhat, aminek köze sincs az igazsághoz. Ugyan ki gondolna arra, hogy azért nem keresik, mert az új ismerőst épp fejbe csapták egy hajnalon és nem emlékszik? Ez filmben hatásos jelenet lenne, de a valóságban nem tűnt többnek szánalmas kifogásnál.
– Persze, drágám! És csak halkan jegyzem meg, hogy anyukád kiváló verseket ír. Jó lenne egy kiadót találni hozzájuk, mert úgy hiszem, sikeres lenne.
Adél elmosolyodott. Az asszony pontosan ugyanolyan kedves és figyelmes volt, mint a fia.
– Szeretném, ha találkoznánk, de nem ma este – szólalt meg Vincent. Nagyon örült, de nem tudta eldönteni, vajon jó ötlet-e aznap, mert testileg és lelkileg is fáradt volt.
– Rendben – nyugtázta a nő, és ezzel a rendbennel nem volt rendben semmi. A férfi mégsem akart magyarázkodni. Nem akarta elmesélni az elmúlt órákat egy telefonokat árusító üzlet közepén.
– Elkérhetem a számod? – kérdezte türelmetlenül.
A nő a pulthoz lépett és felvett egy névjegykártyát.
– Ezen megtalálsz – mondta. Valami volt a levegőben, ami nem tette boldoggá.
Marie csendben figyelte őket. Két ember, aki egymás társaságára vágyik, de nem jól alakítja a történéseket, gondolta. De szokásához híven nem avatkozott közbe. Akkor sem tette, amikor Vincent gyerek volt, most sem akart kotnyeleskedni.
Inkább átnyújtotta a naplót és kedves tekintettel Adélra nézett.
– Keresni foglak – mondta Vincent. – Most pedig menjünk és fizessük ki a készüléket!
– Viszontlátásra! – Azzal Adél el is tűnt a hátsó irodák egyikében.
– Ez mi a fene volt? – Marie-t nem lehetett átverni. – Csak azt ne mondd, hogy nem jön be neked ez a bájos nő? Érzem, hogy valamiért leráztad. És ő is megérezte ezt.
– Igazad van… Fáradt vagyok. Otthon akarok lenni, és nem sok mindenre emlékszem. Ezt így egyben nem akartam közölni vele, miközben egy új készüléket szorongatok a kezemben, és jönnek-mennek az emberek.
– Jól van drágám, fizessünk, és jussunk végre haza.
Az anya megértette a fiát, és úgy gondolta, majd ők rendbe teszik a dolgaikat, ha fontosak egymásnak. A dolgok, a vonzalom meg pláne nem múlik el pár nap alatt könnyedén, ha két ember fontos egymásnak.
A megkerült pénztárca tartalma alapján Vincent végre hazatalált. Pontosabban a taxis. Amikor megpillantotta az utcára kinyúló gesztenyefa ágát, ismerős lett minden. Inkább csak úgy, mintha még ködben lenne, de azért a körvonalai már látszódnának egy régi épületnek.
A faragott kapu nyitva volt, ami csak azért történhetett meg, mert valamelyik lakó kapkodva hagyta el a házat, vagy épp látogatója volt, aki nem tudta, hogy nem záródik rendesen, csak erős lökéssel. Ez most kapóra jött nekik.
Viszont az ajtó előtt megtorpantak.
– Talán a szőnyeg alatt van egy pótkulcs – mondta Marie.
Vincent kedvetlen volt és szeretett volna már enni, ezért szó nélkül lehajolt és felemelve a lábtörlőt, azonnal látták, hogy semmiféle kulcs nincs alatta.
– Most mi lesz? Betörünk? – kérdezte anyja viccelődve, bár a fia nem volt vicces kedvében.
– Rúgjam be? – tette fel a kérdést haragosan a férfi.
– Meg ne próbáld! Az a valóságban nem működik, főleg nem egy ilyen jó minőségű ajtónál, mint a tied.
– Akkor?
– Virágcserép? Itt van ez a hatalmas virág, nem dugtad véletlenül a földjébe?
– Nem emlékszem, de nézzük meg!
Azzal belekotort a fikusz földjébe, de ott sem talált semmit.
– Marad a lakatos! – mondta Marie. – De addig egy szálloda. Gyorsan keresek egyet, foglalok szobát. Te menj előre, pihenj le és kérj ebédet. Én meg addig elintézem a dolgot. Ha minden jól megy, holnap itthon leszel, és ha tetszik, ha nem, ma este kialszod magad.
– Jól van anya! Köszönöm, tudod, hogy nem hagynám rád másképp a dolgot, de most muszáj kipihennem magam.
Marie megölelte a fiát és hagyta, hogy az gyorsan eltűnjön.
Soha nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz lakatost találnia. Már majdnem feladta, amikor a huszonkettedik, vagy ki tudja hányadik azt ígérte, fél órán belül ott lesz.
És valóban pontosan fél óra elteltével megjelent egy idősebb férfi, aki a homlokát vakarta, amikor meghallotta, hogy fel kell feszítenie egy zárat, majd cserélnie is kellene. De az asszony lyukat beszélt a hasába, és megígérte neki, hogy hatalmas borravalót ad. A lakatos húzta a száját, de aztán belement. Elvégre, nem ő viszi el a balhét, ha más lakásába próbál bejutni a hölgy és nem a sajátjába.
Amikor azonban elővette a szerszámot, kinyílt egy másik ajtó, és egy öregasszony csoszogott ki rajta.
– Maguk mi a fenét csinálnak? – rivallt rá a két idegenre, akik látszólag betörni készültek.
– Mégis, minek látszik? – szólt vissza haragosan a mester.
Marie nyugtatóan megérintette a karját.
– Asszonyom, a fiamat kirabolták, nem tudunk bemenni. Hívtam egy szakembert, aki segít. Megérti?
Az öreg hölgy hümmögött.
– A maga fia az a nagyon jóképű, akihez naponta több nő is jár?
– Igen, mert tanít.
– Szoktam látni, hogy sorban jönnek hozzá. És tényleg kirabolták?
– Igen. Nincs meg a kulcsa, nem tudtunk bemenni.
A lakatos idegesen figyelte a beszélgetést, mert nem tudta eldönteni, hogy most csinálja vagy ne, mert a két nő nem figyelt rá.
– Akkor kezdem – szólt közbe. – Az én időm is drága… Amíg itt trécselnek én dolgozom.
– Teljesen felesleges. Láttam máskor, hogy a kulcs a virágcserép alatt van.
– Alatta?
– Igen, bár nagyon régen nem figyeltem erre. Biztosan berozsdásodott.
Marie felkacagott. Hihetetlen, hogy ezek a z idős emberek mit észre nem vesznek – gondolta, majd villámgyorsan megemelte a cserepet és valóban ott volt a kulcs.
