„Vincent zsebre vágta a pénztárcáját azzal a tudattal, hogy már emlékszik a nevére, és tudja a lakcímét is. A piros könyv azonban nagyobb boldogságot okozott neki, mint a bankkártyái, amelyek glédában sorakoztak a tárcájában.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Menjünk haza, anya! – mondta Vincent, amikor kiléptek a rendőrségi épület ajtaján. – Szeretnék pihenni és gondolkozni.
– Mi lenne, ha szállodába mennék? – kérdezte Marie. – Elkísérlek, utána keresek egy jó helyet. Szerintem ránk férne egy kis nyugalom.
– Te most viccelsz? Ezer éve nem láttalak, nem akarok pihenni csak úgy… Pár óra alvás után rendben leszek. Szükségem van rád! De csak akkor, ha te is maradni akarsz. Két szobám van, nem fogjuk zavarni egymást. Rendben?
Az asszony meleg tekintettel nézett a fiára. Remek ember lett belőle, olyan, aki nem fél kimutatni az érzelmeit. Egy dolgot nem szeretett csak benne: folyton rágyújtott.
– Ahogy akarod, de ugye a lakást nem füstölöd tele? – kérdezte kissé idegesen.
– Nem, ebben biztos lehetsz! Figyelni fogok rád!
Marie körül nézett. A város ragyogott. Szerette Budapestet, még akkor is, ha a barátai büdösnek, kutyapiszokkal telinek titulálták.
– Remélem, nem üres a hűtőd, mert éhen halok.
– Nem emlékszem, elfelejtetted? – nevetett fel Vincent.
– Na persze!
– Higgy nekem, anya! Most épp azon töröm a fejem, hogy hogyan jutunk be, hiszen nincs meg a kulcsom.
– Ez jó kérdés! Menjünk és törjünk be hozzád! – mondta Marie vagányan, és ezt komolyan is gondolta. – Mielőtt azonban hazaérünk, vegyünk neked egy telefont! Anélkül manapság nincs élet.
– Jó. Abban bízom, hogy valahol van egy füzetem, amelybe beleírtam a számokat vagy netán egy táblázat.
Marie belekarolt a fiába és elindultak, hogy telefont találjanak. Ahogy lépegettek, csendben, szótlanul, Vincent egyszer csak meglátta azt a vörös hajat, amelyről nem tudta, hogy kihez tartozik, de abban biztos volt, hogy jelent neki valamit. Olyan izgatott lett, hogy elkezdett remegni a lába.
Vagy húsz méterrel előttük haladt egy formás, szép lábú nő, aki nem kirakatokat nézegetett, hanem tartott valahová. Lendületes járása ezt mutatta. A férfinak bevillant egy kép. A vízparton vizesen álldogál valakivel. Egy folyó lehetett, mert a túlpartra könnyedén átláttak. A Duna, mondta ki hangosan. Ahol pár napja biciklizett. Aztán megismerte a nőt, aki első pillanatban elvarázsolta.
Aznap, miután elváltak, készülődött valahová. Nem volt kedve menni, de muszáj volt.
– Egy pillanat – mondta az anyjának és gyors léptekkel a nő nyomába eredt. Látta, hogy befordul a sarkon és még sietősebbre veszi lépteit. Többször rápillant az órájára, aztán szinte rohant.
Szívesen utána szólt volna, hogy ne kelljen váratlanul megérintenie, mert biztosan megijed. Csak a neve nem jött elő a felejtésből. Ahogy mellé ért és szólásra nyitotta a száját, azonnal vissza is csukta. A nő megállt, rámeredt.
– Mit akar tőlem? – kérdezte ijedten. Egy pici fehér táskát szorongatott, és úgy tartotta maga előtt, mintha pajzs lenne.
– Ne haragudjon! – mondta gyorsan. – Összetévesztettem valakivel. Nem akartam megijeszteni.
A nő megkönnyebbülten felsóhajtott, de még mindig erősen lihegett.
– Vincent! Mi történt? – kérdezte Marie, aki szintén alig kapott levegőt a sietségtől, mire odaért.
– Semmi, anya. Azt hittem, ismerőst láttam.
– A kórházas nőt?
– Igen, de az tényleg nagy szerencse lett volna. Ilyen csak a filmekben fordul elő.
– Igazad van! Bocsánat hölgyem! További üldözésmentes napot kívánunk! – fordult az ismeretlen felé, aki nem tudta eldönteni, hogy egy vagy két bolondot sodort útjába az élet.
– Semmi gond – felelte és elsietett.
– A szerencsétlen! – néztek össze azok ketten és hangos nevetésben törtek ki.
– Viszont jó irányba kanyarodott, mert szemben van egy üzlet, ahol vehetünk neked egy új készüléket – kiáltott fel az asszony. – Minden rosszban van valami jó!
Vincent csendesen ingatta a fejét. Anyja nem hétköznapi asszony volt.
– Essünk túl rajta, mert amíg te pihensz, én kilátogatok anyámhoz a temetőbe. Rajta, vegyünk egy pórázt, amit a kezedhez köthetsz!
– Igazságtalan vagy – vigyorgott Vincent.
Marie gyengéden megpaskolta az arcát.
A tágas, elegáns üzletben meglepően sokan nézelődtek. Úgy volt kialakítva, hogy a vásárlót azonnal beszippantsa a technika világa. A falakon óriási televíziók csábították a belépőt egy másik dimenzióba. Az eladók teljes erőbedobással sürögtek-forogtak.
– Ez nem az én világom – jegyezte meg az asszony. – Leülök, te meg nézelődj!
– Igyekszem! Megfognád addig a könyvet?
– Persze, menj csak!
Vincent arra sem emlékezett, milyen készüléke volt, ezért most tanácstalanul bámulta a hatalmas kínálatot. Körülötte tinik viháncoltak, a sarokban valaki épp a legújabb Iphone-t csodálta. Nagy volt a nyüzsgés, mintha az életük múlt volna az elektromos pórázon.
Az jutott eszébe, vajon, aki elvitte az övét, eladta-e már vagy mit kezdett vele? És az is most vetődött fel benne először, hogy vajon kiderül-e valaha, hogy okkal ütötték le, vagy az ok egyszerűen a rablás volt? Ettől a gondolattól olyan ideges lett, hogy majdnem rágyújtott. Már bánta, hogy bejöttek. Szeretett volna otthon lenni, átöltözni, esetleg elszívni egy márkás szivart, amit az egyik haverja hozott neki Havannából. Ehelyett itt vacakol.
Gyorsan a vitrinhez lépett és kiválasztott egy készüléket. Mindegy volt neki, csak legyen valami.
Marie ezalatt unalmában kinyitotta a piros könyvet és a verseket olvasgatta. Volt köztük pár éve íródott is, de olyan is, amit a hetvenes években vetettek papírra. Nagy része tetszett neki, de némelyiket komornak találta.
Vajon milyen lehet az a nő, aki ennyire tetszik a fiának? Mert azt azért érezte, hogy a könyv csak ürügy neki, hátha egy csoda folytán újra láthatja a vörös hajú szépséget. Bár Vincent nem utalt rá, hogy különösen szép lenne, de Marie nem tudta átlagosnak elképzelni. Elfogult volt fiával.
Csak akkor nézett fel, amikor valaki megállt mellette.
– Ne haragudjon, asszonyom, – mondta az idegen – megkérdezhetem, hogyan került önhöz a napló?
És a kérdező valóban gyönyörű volt. Kékeszöld tekintete kíváncsisággal volt tele. Gömbölyded alakja kihangsúlyozta nőiességét.
– Persze, kedvesem. Viszont én meg azt kérdezném, hogy ez miért érdekli önt?
A nő elkomorodott. Nem erre a válaszra számított.
– A napló anyámé… Volt. Pár napja ellopták a táskám. Benne volt ez is.
– Az anyjáé? Szóval ő írt ilyen csodálatos verseket?
– Igen, de válaszolna a kérdésemre?
– Ez egy hosszú történet – mondta Marie mosolyogva és Vincent felé pillantott, aki háttal állt neki.
A nő követte a tekintetét és apró sikoly hagyta el az ajkát.
– Úgy érzem, lesz, aki magyarázattal szolgál Önnek – mondta kedvesen.
Vincent ekkor fordult meg, és vette észre anyja mellett a nőt, akivel Vácon ebédelt. Igen, Vácon. Már tudta!
– Adéle – nevette el magát boldogan. – Érdekes módon egy cseppet sem kellett gondolkoznia a nő nevén.
fotó: Pinterest
