Vincent, a franciatanár – 16. rész – Emlékek

“Te menj előre, pihenj le és kérj ebédet. Én meg addig elintézem a dolgot. Ha minden jól megy, holnap itthon leszel, és ha tetszik, ha nem, ma este kialszod magad.
– Jól van anya!”

A sorozat többi részét itt olvashatod

– Azt a büdös mindenit! – kiáltott fel vidáman. Ha előbb kotnyeleskedik a néni, Vincent most nem szállodába tartana… Mégse akart bosszankodni, mert helyette elég ideges lett a lakatos.

– Most hiába jöttem? – kérdezte. – A kiszállást akkor is ki kell fizetni – tette hozzá, amikor elkezdte visszapakolni a szerszámait.
– Természetesen – mondta Marie, és nem érdekelte a férfi puffogása.  Úgy gondolta, most már nem rángatja Vincentet, hanem lecuccol, és kényelembe helyezi magát. Később pedig, hogy ne zavarja fiát, átköltözik a szállodába, mert mégis jobb mindkettőjüknek, ha külön vannak. Van az a kor, amikor már rigolyás az ember, szereti a maga kis szokásait megélni.

 
 

Megköszönte a szomszédnak a segítséget, és amikor végre egyedül maradt, és az öregasszony hosszas kíváncsiskodás nélkül visszacsoszogott a lakásába, ő is belépett Vincentébe. A rozsdás kulcs tette a dolgát, és kis erőlködéssel, de megfordult a zárban.

A lakás rendezett és tiszta volt. Enyhe dohányszag ült a levegőben, de ezt csak Marie érzékeny orra érezte meg. Ő nem dohányzott, ezért pláne megcsapta az orrát a lakás cigarettaszaga.

Lerakta a csomagjait az ajtó mellé, és kitárta az ablakot. A meleg levegő szinte arcon vágta. A konyha nem volt túl tágas, de kávét talált benne könnyedén. A régi kotyogósban készített egyet. Ilyet már több évtizede nem használt Párizsban, de most nagyon jólesett neki a régi konyhájukra gondolni, ahol anyja minden reggel megfőzött egy hatalmas adagot, és azzal ébresztette apját. Marie becsukta a szemét, és kislány lett megint, aki kantáros szoknyában álldogál a bordó-fehér járólapon és várja, hogy tejeskávét kapjon, mint a nagyok.

Mindez viszont annyira régen volt, hogy nem tudta eldönteni, valóban megtörtént-e vagy csak a múlt édes játéka már.

Minden, ami eddig történt vele, csak egy rövid pillanat volt, ahogy az élet visszanézve nem is más.Mire kinyitjuk a szemünket, elmúlik, és alig marad belőle valami. Egy illat, egy érzés, egy tünékeny emlékfoszlány, aztán, huss, az is tovaszáll.
Az öregségnek ez a legnagyobb fájdalma, gondolta a konyhai székre kuporodva.
Nem tartotta magát öregnek, hiszen testben és lélekben is messze volt tőle, de azzal is tisztában volt, hogy a múló időt elhazudni nem lehet.

A kávé után úgy döntött, lepihen. Ő is elfáradt, és a legrosszabb, hogy nem tudja felhívni a fiát, és egy üzenetet sem tud küldeni neki, ugyanis elfelejtette feljegyezni az új számot. Maradt a várakozás.

Ledőlt a kanapéra és megint rátörtek az emlékek. Az a régi srác jutott eszébe, a félhosszú barna loboncával, aki azt ígérte neki, hogy elveszi feleségül, ha befejezte a szakmunkásképzőt. Aztán majd vesznek egy kis házat vidéken, és tyúkokat tartanak.

Marie nevetett rajta,
mert még tyúkot is alig látott, nem hogy neveljen egyet is. De hagyta, hogy ábrándozzon. Nem akarta megbántani, bár tudta, hogy nem szerelmes belé. Csak jó volt érezni a fiú rajongását, hallgatni a terveit. Tizenévesen ezek kellemesek, de nehéz arra vágyni, hogy majd együtt öregedjenek meg.

Vagy csak annak, aki nem szerelmes. És ő nem volt az. Jól érezte megát, de nem volt benne igazi lángolás. Most mégis meglepődött, hogy a sors útjába sodorja ezt a régi dolgot. Vajon mi célja vele? Ő már nem akar visszajönni, nem akar itt élni és tulajdonképpen nem akar kapcsolatot sem. Hatvanon túl egy olyan nő, mint ő, csak szabadságot és nyugalmat szeretne a mindennapoktól. Társ sem hiányzott neki, sok barátja volt.
Mégis úgy döntött, találkozni fog a férfival. Ennyi jár neki a szereleméért cserébe.

 

Adél egész délután szenvedett a boltban. Hiába próbálta meg önmagát rendre utasítani. A kisördög azt súgta neki, hogy a férfi gond nélkül lerázta, és az az egy ebéd, nem volt több egy ebédnél, csak ő gondolt bele többet.

Aztán mégis felülkerekedett a józan ész benne,
hiszen a férfi kórházban volt, nem emlékszik, biztosan fáradt és pontosan nem is tudja, mit történt vele. Egyszerűen nem lehet elvárni tőle, hogy azonnal a nyakába ugorjon. Ezek a gondolatok mégse nyugtatták meg teljesen. Egy biztos, tudja a számát, és ha akarja, keresni fogja. Mindenesetre a napló megtalálása maga a csoda volt. Az meg pláne, ahogy megpillantotta. Anyja bizonyára álmában sem gondolta volna, milyen kalandos utat fog bejárni, ahelyett, hogy megsemmisítette volna, ahogy kérte.

Egy-egy pillanatban azért elgondolkodott azon, vajon tényleg ez volt a kívánsága? Ha ez volt, vajon miért nem tette meg ő? Nem, a naplók, versek sorsa, hogy ne a fiók mélyén pihenjenek.

És aki ír, az tudja, hogy egyszer a külvilág kíváncsi szeme elé kerülnek majd a sorai, legyen az csak egy szerelmes, vagy gyerek, esetleg házastárs… Kezdte megérteni, hogy anyja bizonyára félelemből nem mutatta meg neki a verseit, és másnak sem, pedig tudta, hogy jók. Inkább bízott benne, hogy halála után a lánya bátrabb lesz, mint ő. És Adél bátor akart lenni. Nem volt még az, de igyekezett.

Vincent viszont megingatta. Ahogy a hirtelen jött szerelem szele szokta az embert. Nem, nem tinikorban, akkor elsodor mindent, akkor lavina. Felnőttként azonban lehet csendesen szakadó hó is, ami lassan lepi be az embert. Először csak bokáig áll benne, majd térdig…

Órákon át többször is ránézett lehalkított telefonjára, de azon nem jelent meg az új ismeretlen szám, amit még bele sem írt. Vincent, ahogy jött, úgy el is tűnt, és lehet, hogy soha többé nem kerül elő. Erre nem mert gondolni. Látta a szemén, hogy megörült neki. Érezte, hogy futó ölelése nem álságos. Mégse merte elhinni. A jó pasik, a nagyon jó pasik nem keresnek átlagos nőket, amilyen ő.

Adél nem egy volt a tucatból, de sokáig nem tudott kilépni belőle. Beleszürkült az évek alatt, és vörös haján kívül semmi nem jelezte, hogy több annál, amit mutat. Talán Vincent mellett ki mert volna bontakozni, de a férfi csendben maradt. Ő meg nem akart reménytelenül várni.

Ahogy bezárt az üzlet, sétálni indult. A Duna-part tele volt turistákkal, hangos gyerekekkel, de most nem bánta. Leült a Vigadó előtti padok egyikére és megpróbált nem a férfira gondolni. Sikertelenül.

Este hét volt, amikor Vincent felriadt. A pár órás alvás kizökkentette a világból, hirtelen azt sem tudta, hol van. Új telefonja után kutatott, hogy felhívja anyját, de egyikük sem gondolt arra, hogy nem fogják tudni elérni egymást, mert Vincent nem emlékezett a számára, amit valószínűleg nem is tudott fejből. Azt viszont már tudta, hogy hol lakik, ezért megmosakodott és taxiba szállt. Alig várta, hogy átöltözhessen és végre egy jót egyen.

Felcsengetett magához, remélve, hogy anyja beengedi. Ez így is történt. Felszaladt a lépcsőn, és azonnal megérezte, hogy fantasztikus illatok árasztják el a folyosót. Marie elemében volt. Bekopogott, és egy konyharuhából eszkábált köténnyel díszített szerelésben fogadta az anyja.

– Nem tudtalak hívni – mondta neki.
– Rájöttem, de későn. Gondoltam, majd hazatalálsz.

Vincent nevetett.

– Látom, azért volt itthon némi kaja…

Marie a salátát forgatta össze, amikor rásandított:

– Édesem! Szerinted a teraszon termett a friss hagyma és a paradicsom? Ugyan már, lementem vásárolni. Nem sokára kész a sült, a saláta meg azonnal. Addig szedd rendbe magad!
– Igenis, asszonyom!
– Te, széltoló! Ennyi pihenés elég is volt?
– Egyelőre igen. Viszont nem látom a nyomát a zár feltörésének? Ennyire profi volt a lakatos?
– Annyira, hogy hozzá sem kellett nyúlnia.

Vincent a szekrény előtt állva tiszta póló után nyúlt. Ahogy a komódban keresgélt, megállapította, hogy nagyon kedveli a szürke és a piros színt. Erre sem emlékezett, de megnyugodott, hogy nem rossz az ízlése. A lakás azonnal ismerős volt neki belülről.

– Csak nem szemmel bűvölte meg?
– Annyira azért nem volt profi! Sőt! A szomszédod tudta, hogy a virágcserép alatt van a pótkulcsod.

Vincentnek eszébe jutott, hogy egyik haverja tanácsolta, hogy tegye ezt, mert ő gyakran kizárta magát. Ákos okos ötletet adott.

Ákos! Hopp, még egy filmkocka előbukkant! Ettől hirtelen nagyon boldog lett.

– Mindjárt kész a vacsora! – kiáltott ki Marie a konyhából. – Remélem, éhes vagy!
– A vasat is megenném, de még el kell intéznem egy telefont.

Marie elmosolyodott a bajusza alatt. Biztos volt benne, hogy Vincent Adélt hívja. Tévedett.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here