Másnap reggel Magda dermesztő hidegre ébredt. Még a szobában sem volt kellemes meleg, ahogy máskor, ami annyit jelenthetett, hogy odakint a november pokoli időjárással búcsúzott. Főzött magának egy teát, bekapott pár szem kekszet, és úgy döntött, kimegy a temetőbe, ha már elhatározta. Legalább senki nem lesz ott, és nem kell bájosan cseverésznie idegenekkel, akik azt hiszik, ismerik, mert a virágboltja van, és egyszer-kétszer találkoztak vele.
Apró Fiatjával egészen a bejárat mellé parkolt, és akkor jutott csak eszébe, hogy nem hozott virágot, pedig virágboltos lévén neki aztán nem okozott volna gondot. De a hidegben úgyis megfagytak volna, vigasztalta magát, amint elindult a széles ösvényen, aminek végén nyugodott a világ legszebb férfija, aki nem érhette meg a negyven évet sem. A fák fehérbe borultak, csípős szél lengette a száraz ágakat, amikor váratlanul megpillantott egy zöldellő csokrot. Fehér rózsák lehettek, de nem volt rajtuk papír, így még azt se mondhatta, hogy tőle vannak. Természetesen nem élték túl a fagyot, de halálukban is gyönyörűek voltak. A temetőben nem volt egy teremtett lélek sem, ami persze nem volt meglepő, ami az időjárást illeti. Egy pillanatra mintha látott egy árnyat elsuhanni, ami akár ijesztő is lehetett volna, ha Magda ijedősebb. Elmosolyodott, mert az a képtelen gondolat fordult meg a fejében, hogy mintha a vendégét látta volna, de aztán megcsóválta a fejét, és gyorsan kiverte a fejéből a gyerekes gondolatot. Amikor meglátta az alig félméteres kőlapot, amit ő állíttatott az urnagödör fölé, megborzongott. William Claires, ez állt rajta és halálának napja. Már megbánta, hogy születése dátumát nem vésette rá.
– Szervusz, William! Hoztam neked csokit! – mondta kedvesen. – A kedvencedet, a Bocit, ami szerinted a legjobb csoki a világon! Ma az étcsoki van soron, nem bánod?
Lehajolt, és egészen közel a jéghideg kő tövébe helyezte. Természetesen a másik, amit egy hónappal ezelőtt hagyott ott, rég eltűnt, amit az arra járó kóbor macskáknak tudott be, bár azok bizonyára nem esznek csokit, és a papírját se tűntetik el.
– Képzeld, két évvel utánad megtörtént a lehetetlen! Megtetszett nekem valaki. Nem bánod? Természetesen nem tudok róla semmit, de már az is nagy dolog, hogy utánad képes vagyok levegőt venni, nemhogy érezni valami furát egy ismeretlen iránt.
A szél ekkor feltámadt és hangos surrogással felrepített pár száraz levelet, egyenesen Magda felé sodorta. A nő még jobban összehúzta magán vastag, szőrmés kabátját, és már bánta, hogy nem húzott sapkát.
– Mondd, mit szólnál, ha megpróbálnék megismerkedni valakivel? Nem azonnal, csak amikor már nem fáj ennyire a hiányod. Haragudnál rám? Tudom, nem válaszolhatsz, de ha beleegyezel, küldj egy jelet, jó? Várok egy picit, és ha benne vagy, tudasd velem valahogy.
Azzal lehunyta a szemét, és várt. Alig pár másodperc múlva érezte, hogy valami hirtelen megböki a lábát, amitől majdnem felsikoltott. Egy zsemleszínű kiskutya volt, aki fekete gombszemével úgy nézett rá, mint jövendő megmentőjére.
– Hát te hogy kerülsz ide? – guggolt le hozzá. – Meg fogsz fagyni, ha kint maradsz ebben a hidegben. – Gyorsan szétnézett, de senkit nem látott, akihez tartozhatott volna a kutya. – Te lennél a jel, amire vártam? – faggatta és megsimogatta apró fejecskéjétt. – Nem hinném, te csak egy kiskutya vagy… Tündéri, de nem az én jelem.
A szél ekkor viharosra fordult, a fák még inkább hajlongani kezdtek. A borús égen nem akart kibújni a nap a felhők mögül.
– Rendben van, William! Megértettem. Akkor még várok! – mondta sokára csendesen, ahogy felállt. – A kutya vakkantott egy-kettőt, majd hirtelen elnyargalt a sírkövek között.
Búcsúzóul megsimogatta a sírkövet és elindult a kijárat felé. Már majdnem kiért, amikor eszébe jutott, hogy szól a gondnoknak, látta a kutyáját, hisz ki másé lehetett volna. Finoman megkocogtatta a kisház ablakát, mire egy morcos férfihang ennyit mondott:
– Nem vagyok itt!
– Ne haragudjon, nem akartam zavarni! Csak szólni szeretnék, hogy a kutyája kint van a sírok közt, ha keresné.
– Nekem nincsen kutyám, miről beszél? – mordult rá a bent lévő.
– Akkor nem tudom…Kölyökkutya lehetett, aggódom érte, hogy megfagy.
– Ha annyira aggódik, miért nem viszi haza? – Akárki is volt odabent, nem akart kidugni az orrát, de kellemetlen hangja miatt Magda nem is vágyott a vele való találkozásra.
– Nem tehetem, van egy macskám… – magyarázta sietve, és nem értette, minek mentegetőzik, elvégre még azt se látja, kivel beszél.
– Kifogás! – mondta a hang.
– Viszontlátásra! – felelte neki, és megfordult, hogy elhagyja a kertet, már az egész teste reszketett a hidegtől.
A temető olyan volt a szélben, a borongós ég cseppet sem barátságos oltalma alatt, mint ahol a holtak valóban a végítéletre várnának. Gábriel azonban nem volt hajlandó megfújni a kürtjét, ami ezen a szomorú őszi reggelen nem is volt meglepő. Egy arkangyal is fázhat, gondolta Magda, és bekapcsolta a fűtést a kicsi kocsiban, majd várt, hogy a motor is észbe kapjon. Szóval William még nem engedi neki, hogy másnak is figyelmet szenteljen! Két éve nem volt dolga senkivel, sem a teste, se a lelke nem vágyott rá, mégis elgondolkodott, vajon meddig kell egyedül lennie, hiszen a holtak nem térnek vissza, az élők pedig nem maradhatnak örökké búsak és árvák, hiszen a telet is követi a tavasz meg a nyár…
Egy pillanatra mintha még kutyaugatást hallott volna a távolból, de aztán rájött, hogy tévedett, mert a motorzúgás úgyis elnyomta volna. A kis vakarcs azonban nem ment ki a fejéből.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
