William Jacob Montgomery 25. rész

“Patkány Joe, aki nem szívlelte gúnynevét, megcsóválta a fejét. Nézte a lány kipirult arcát és legszívesebben magához ölelte volna. Milyen vékony és apró, gondolta, de mennyi tűz lakik benne. Látszik rajta, hogy a világ végére is követné őt, bár ő sem a tisztesség mintaképe. Akadtak disznóságai a múltban bőven, és tudta, hogy képtelen lenne teljesen megváltozni, de ennek a lánynak a kedvéért hajlandó lenne feladni önmaga egy részét, csak azért, hogy ne sodorja bajba. Vajon mit tervezhet Tanner? Mire való az a nyüves medál? Egyetlen dologban volt csak biztos: nem jóra, mert akkor nem ily módon akarnák megszerezni.”

Rose/Robert

 
 

Úgy osontam be a kapitányhoz, hogy bármelyik settenkedő éjféli szellem megirigyelte volna. Haragudtam magamra, amiért nem jutott eszembe előbb, hogy nemcsak a medál a fontos, hanem bizonyítékot is kell szereznünk arról, hogy Amélia és az apja benne van a király elleni cselszövésben. Vajon mit akarnak elérni? Biztosan nem azt, hogy a népé legyen a hatalom. Maguknak akarnak mindent, és én azt is el tudom képzelni, hogy Amélia elhiszi, hogy trónra kerülhet, mert letaszítják a királyt. Sokkal nagyobb önbizalommal rendelkezik, mintsem oka lenne rá. Hiába szép, ez nem elég ahhoz, hogy elkormányozza a birodalmat. Nevetséges.

Életem szerelme, akiről azt gondoltam, hogy legjóképűbb és legbátrabb férfi a világon, az ágyában feküdt, és nem volt jó színben.

 – Rose! Te mit keresel itt? Nem biztonságos bejárnod hozzám, mert bár a titkod nem titok sokak előtt, akkor se lehetsz préda a hajón! – nézett rám haragosan, de a szeme sarkában kedvességet láttam.

 – Tudom, kapitány, de tudnom kellett, hogy jól van, és eszembe jutott még valami, amit nem mondtam el!

 – Megrémítesz, te lány! – Ült fel összeszedve magát, bár látszott rajta, hogy minden mozdulat nehezére esik. – Hallgatlak!

 – Egy nap, amikor Amélia apja, Mr. Tanner nálunk járt, hallottam, hogy apámnak valamiféle egyezséget ajánl. Persze nem szándékosan hallgatóztam, de nem volt jobb dolgom, és a kíváncsiság vezérelt. Minden szó nem jutott el hozzám, de valamilyen tekercsekről is szó esett, amelyben vázolták a terveket. Hogy pontosan miket, azt nem tudom, de még ma is hallom apám hangját, ahogy ridegen nemet mond.

 – Nemet, de mire?

 – Én nem tudom, mert erről apám nem volt hajlandó beszélni velem, de gyakran elmondta, hogy sok olyan ember él a Londonban, akiről azt hisszük, tisztességes és becsületes, de ilyesmiről szó sincs. Talán valami nagy disznóságra célzott ezzel.

Patkány Joe, aki nem szívlelte gúnynevét, megcsóválta a fejét. Nézte a lány kipirult arcát és legszívesebben magához ölelte volna. Milyen vékony és apró, gondolta, de mennyi tűz lakik benne. Látszik rajta, hogy a világ végére is követné őt, bár ő sem a tisztesség mintaképe. Akadtak disznóságai a múltban bőven, és tudta, hogy képtelen lenne teljesen megváltozni, de ennek a lánynak a kedvéért hajlandó lenne feladni önmaga egy részét, csak azért, hogy ne sodorja bajba. Vajon mit tervezhet Tanner? Mire való az a nyüves medál? Egyetlen dologban volt csak biztos: nem jóra, mert akkor nem ily módon akarnák megszerezni.

 – Úgy hiszem, egy olyasféle embernek, mint Miss Amélia apja, nem lehet célja a pénz. Csak a hatalom, ami élteti. Mivel tehetős, benne van egy rakás városi tanácsban, sőt elismerten okos ember, azt hiszem, másféle babérokra vágyik.

 – Ő akar lenni a király vagy valami hasonló? – néztem rá riadtan.

 – Minden bizonnyal, mert akkor tőle függnek milliók, és azt a fajta életet élheti, amire eddig a pénze nem tette lehetővé.

Szám elé kaptam a kezem. Ez csak egyetlen módon lehetséges: úgy, ha megölik az uralkodót, de még az utódait is, vagy legalábbis tömlöcbe vetik, ahonnét már nem kerülnek ki élve.

 – De kapitány, az emberek nem bolondok! Nem fogadnák el őt királynak! Mindenki tudja, hogy annak mi a módja! A hagyományokat tisztelik és eszük ágában sincs hazaárulóvá válni.

 – Jaj, Rose! Ha ez ennyire egyszerű lenne! Angliában túl sokan éheznek és nyomorognak ahhoz, hogy egy falat kenyérért ne öljenek! Csak hangzatos jelszavak kellenek, és fegyvert fognak bárki ellen, főleg ha még teletömhetik a bendőjüket és ihatnak kedvükre.

 – Ön szerint akkor van esélye annak, hogy egyszer Mr. Tanner és követői átvegyék a hatalmat?

 – Biztos vagyok benne, hogy igen. Ha ez így lesz, én az elsők között leszek, akiknek a fejét veszi, de gondolom, ön se a lánya kedvence, legalábbis így láttam, amíg a vendégem volt.

 – Gyűlölöm! – kiáltottam, és valóban minden idegszálammal rühelltem azt a nőt, akinek viselkedése, tartása viszolygást keltett bennem. Azt is bevallom, hogy volt bennem egy jó adag féltékenység, mert messze szebb és okosabb volt nálam, bár szíve üres volt, mint a hajón a legtöbb rumoshordó.

Ekkor kopogás szakította meg a beszélgetésünket. Joe kapitány intett, hogy bújjak az ajtó mögé, és majd kiosonhatok, ha feltárul. Így is lett.

Miközben Árnyék már az óceánon siklott, a Tanner házban hangosan jajveszékeltek a cselédek. Nem volt bennük sok sajnálat gazdájuk iránt, csak a helyüket szerették volna megtartani. Ezalatt Pauly degeszre zabálta magát, majd böfögött néhányat, és elhatározta, hogy puszta szórakozásból végez a házigazda lányával is, nehogy félmunkát hagyjon maga után. Sejtette, hogy jutalma nem marad el, de ha nem kapná meg, kése mindenképp segítene neki, hogy szutykos nadrágja zsebében landoljanak az aranyak.

Barbár Greg figyelmét ekkor már nem Amélia sírása kötötte le, mert biztos volt benne, hogy a gyilkos nem hagyhatta még el a házat. Intett a lánynak, hogy elindul körbe nézni, de Amélia rá se pillantott. Apja teste még ki se hűlt, de ő csak arra tudott gondolni, hogyan vehetné át a helyét a bizottságban. A Tízeket meg kell győznie arról, hogy alkalmas a feladatra. Ha az a pár vén trotty nem áll kötélnek, akkor megszabadul tőlük, és keres pár elszánt ifjút, aki nem mond neki nemet, mert képtelen ellenállni a bájainak. Tudta, hogy gyönyörű, azt is, hogy életében nem volt olyan ember, aki nemet mert volna mondani neki. Arra nevelték, hogy mindig álljon ki a céljai mellett. Ha ez apjának nem is sikerült, neki fog, mert ő sok férfinál különbnek tartotta magát. Ezért nem reagált Lowellre se, aki eljátszotta a testőrt, miközben nem volt több egy kisinasnál. Ő nem ilyen emberre vágyott.

Barbár Greg a fal mellett osonva óvatosan nyitott be egyik szobába, másikba, de mindenhol csend fogadta. Itt van még a rohadék, gondolta. Egyszerűen nem válhatott köddé. Miközben halk léptekkel haladt, az járt a fejében, hogy ő mit tenne, ha gyilkos lenne.

Pauly kézfejével megtörölte zsíros száját, és óvatosan kidugta fejét a konyhaajtó mögül. Látta a messzebb imbolygó fényeket és hallotta, amint egy szobalány arra kéri úrnőjét, hogy pihenjen le, már úgy se tehet semmit. Amélia nem válaszolt, inkább felállt apja holtteste mellől, és elindult a szobájába, miközben a lány mögötte lépdelt. Mielőtt belépett volna, kérte, hogy üzenjenek az orvosért és a halottmosdatókért. Úgy döntött, a hallban ravatalozzák fel majd az apját, hogy a város előkelői tiszteletüket tehessék az elhunytnál. Amikor a szobalány elsietett, azonmód kopogást hallott az ajtaján. Dühében először nem válaszolt. Sejtette, hogy Lowell zaklatja, és nem akart már azon az estén senkit látni. A kopogás azonban nem szűnt meg.

 – Az isten verje meg, Greg! – mondta félhangosan és lenyomta a súlyos vaskilincset.

Folytatjuk…

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here