Hamar feltűnt, hogy Szilárd mindig ráér. Nem tudtam, miből él, hol dolgozik, csak annyit mondott, hogy van egy cége, ami jól jövedelmez, nem kell folyton felügyelnie. Én meg nem faggattam, hiszen túlságosan friss volt a kapcsolatunk, és nem éreztem, hogy bele kellene másznom az életébe.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Lassan eltelt a nyár és az utolsó hetekben már be kellett járnom az iskolába, kezdődött a felkészülés az új tanévre.
Talán nem említettem, Szilárd is elvált volt. Volt egy felnőtt lánya, aki nem lakott már otthon, és egy hetedikes fia, aki egész nyáron az anyjánál volt. Így nem ismerhettem meg őket, de nem is bántam, mert tudtam, hogy ez okozhat később még gondokat.
Szinte egész nap együtt voltunk már. Együtt főztünk, vásároltunk. A vásárlás nagyon fura volt. Először is nem engedte, hogy én fizessek. Viszont nem is válogathattam össze a főzéshez valókat. Nem direkt, nem durván mondta ki, csak úgy intézte, hogy én toljam a kocsit, majd ő kiválaszt mindent. Kezdetben nem érdekelt, de később elkezdett zavarni, ahogy megemlítette, hogy túl sötét zsemléket akarok a zacskóba rakni, vagy a krumpli, répa és egyebek, nem a legszebbek. Szerinte. De mindig legyintett, és kedveskedve annyit mondott, bízzam csak rá. Örüljek, hogy nem kell ilyesmit csinálnom. Csináltam eleget, amíg férjnél voltam, pedig ilyen szép nőket, mint én, kényeztetni kellene csak. Elfintorodtam, de nem akartam megbántani, ha már ennyire lelkes. Kiderült rólam, hogy a bevásárló szatyrokba is figyelmetlenül pakolok, mert én úgy dobáltam be mindent, ahogy érkeztek a szalagon. Ő már ott sorrendbe rakta a dolgokat és finoman megmutatta, hogy alulra csak a szilárd dolgok kerüljenek. Ekkor már majdnem negyven voltam, nem másodszor szaladtam le a közértbe, mégis hagytam. Mosolygott, aranyos volt és mindig elmondta nekem, hogy hihetetlenül szerencsés, hogy rám talált.
Minden nap átvitt a szomszéd városba az iskolába. Én értekeztem, díszítettem és készültem, ahogy máskor. Legtöbbször felkísért az osztályomhoz és csak ott hagyott magamra. Egyszer a lépcsőfordulóban összefutottam egy szókimondó kolléganőmmel, aki azt mondta rá, nem szimpatikus. Olyan, mint aki legszívesebben lakat alatt tartana. Kinevettem és megsértődtem.
Szilárd továbbra is minden helyzetben mellettem akart lenni. Nehezem viselte, ha Pestre mentem a barátnőmhöz. Még oda is elvitt és órák múlva értem jött. Hiába kértem, ne tegye, azt felelte, neki ez öröm és szívesen teszi. Szép lassan belelátott az életembe és megkért, hogy kezeljem a házát úgy, mintha sajátom lenne. Hívjak meg nyugodtan barátnőket, ő szívesen főz nekik is. Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg van ilyen pasi?
Akkor még nem sejtettem, hogy csak információkat gyűjt rólam, hogy tudja, kik vannak körülöttem. Mindez arra volt jó, hogy feltérképezze, mennyire veszélyesek a kapcsolatunkra. Miután megnyugodott és látta, hogy a barátaim kedvesek, jó fejek, örülnek nekünk, elkezdett finoman megjegyzést tenni rájuk. Nem bántón, de azt sugallta, valószínűleg nem lesznek hosszan a barátaim, mert irigykedni fognak. Kinevettem, ami nem tetszett neki. Közölte, hogy naiv vagyok és ő nálam sokkal jobb emberismerő. Emlékezzek vissza Elizára, akiről azt meséltem neki, hogy mennyire nem boldog, amiért én az vagyok. Nem pontosan ezt mondtam neki, inkább azt, hogy Eliza óvatosságra intett, de Szilárd kiforgatta a szavaim. Később persze nem emlékeztem rá pontosan, mit is mondott, és hinni kezdtem a férfinak, aki mindent megtenne, hogy én jól érezzem magam a bőrömben.
Egyik délután csodák csodájára magamra hagyott, mert hivatalos ügyeket kellett intéznie. Én nem bántam, mert ezer más dolgom volt. Kérte, hogy várjam meg, találjam fel magam.
Mivel ebéd után voltunk, nekiálltam mosogatni. Rájöttem, hogy nem igazán figyeltem oda, mit hova kell tenni, de szépen elmostam a kávésbögréket, poharakat és az evőeszközöket, ahogy azt kell. Amikor hazaért jókedvűen, benyúlt egy bögréért a szekrénybe és szinte lefagyott, amikor végignézett a polcokon. Olyan arcot vágott, hogy elnevettem magam. Kérdeztem, mi a gond. Rám nézett, száját pengevékonyságúra húzva ennyit mondott:
– Érdekesen pakoltál vissza.
Nem értettem. Azt sem, hogy ezen mit ért. Nem mondott többet, viszont nem mosolygott, ahogy a bögrék fülét egy irányba állította. Amikor megfordult és döbbent arcomra nézett, újra visszaváltozott a kedves Szilárddá. Közelebb lépett, megölelt és a fülembe súgta: nincs gond, majd megtanulod. Nagyon rosszul esett ez a nüansznyi jelenet, mert azt akartam, hogy minden rendben menjen, hogy örüljünk egymásnak, erre képes voltam elrontani a pakolást figyelmetlenségből. Tudtam, hogy legközelebb biztosan nem fogom eltéveszteni. Eszembe jutott, hogy nálam kismillió bögre van, és azok mind össze-vissza sorakoznak. Mániám a szép bögre, ezért már alig férek el tőlük.
Napokkal később azt is meg kellett tanulnom, hogy folyó vízben mosogatni mekkora pazarlás. Ha csak lehet, akkor a meleg vizet is mellőzni kell. Öblíteni pedig csak hidegben érdemes, mert fényesebbek lesznek a tárgyak. Megrántottam a vállam és nyár vége felé nem esett nehezemre hideg vizet használni kivéve a zsíros lábasokat.
Amikor elkezdődött a suli és nála aludtam, mindig elvitt a munkahelyemre, de hiába kértem, mindig utolsó pillanatban ért be velem. Én, aki máskor hét után ott voltam és mindenkivel válthattam egy-két szót, utolsó pillanatban estem be. Az igazgatónő szóvá is tette, de csak viccesen. Elszégyelltem magam, arról nem is beszélve, hogy az első órám is mindig kapkodva indult.
Első szünetben, amikor a gyerekek tízóraiztak, fel kellett hívnom őt. Ezt határozottan kérte, mert tudni akarta, jól vagyok-e. Ugyan mit történhetne velem 45 perc alatt kérdeztem mindig nevetve, de csak mosolygott és biztosított róla, hogy ez kis dolog, neki meg számít.
Mivel tényleg kis dolog volt, megtettem, még ha nem is volt semmi mondanivalóm. És persze eljött az a pillanat, amikor volt valami dolgom, le kellett adnom egy statisztikát vagy egyebet és elfelejtettem hívni. A harmadik szünetben vágott belém, hogy hű, kiment a fejemből, és gyorsan megcsörgettem. Azt hittem, megnyugtat, hogy gyerekek közt ez a természetes, ehelyett fagyos hangon közölte, hogy talán mégse annyira jó nekem vele, mint mondom. Valószínűleg ő nem fontos nekem, mert ha az lenne, nem felejteném el. Próbáltam elviccelni, majd elmagyarázni, hogy annyi minden lehet egy iskolában, de csak ridegen sajnálkozott, mert ő nem ezt várta tőlem.
Hangja annyira száraz és megbántott volt, hogy nem is tudtam, hogy szégyelljem-e magam vagy piszkosul bánjam, hogy ennyire figyelmetlen vagyok. Tényleg mindenben odateszi magát, ő főz, ha sokáig dolgozom, elvisz a postától kezdve bárhová, nem engedi, hogy beleszálljak a rezsiköltségbe, az a minimum, hogy felhívom, ha neki ez igazán számít.
Ekkor már otthon lakott újra vele a fia, aki a válás után az apját választotta, mert istennek látta. Kedves srác volt, éretlen, visszahúzódó, de én jól kijöttem vele. Sokat nyelvtanoztunk együtt, és nagyon megkedveltem. A bökkenő csak az volt, hogy féltékeny volt rám, és lassan nem maradhattam kettesben az apjával. Ha biciklizni mentünk,ha a boltba, vagy csak elszaladtunk fagyizni, ő biztosan jött velünk. Persze megértettem, fontos neki az apja, meg igyekszik fenntartani elsőbbségét a szívében, mégis zavaró volt folyamatos jelenléte. Szólni mégse szólhattam, mert a gonosz mostoha szerepét semmiképp nem akartam felvállalni.
Folytatás kedden reggel
fotó: Pinterest
