Most, hogy ezeket a sorokat írom, és kitisztult elmével gondolok vissza azokra a napokra, hónapokra, nem értem, miért nem vettem észre, hogy nincs minden rendben. Talán, mert nem akartam tudomásul venni, hogy ami túl szép, az az is. És ez nem lehet teljes mértékben a valóság. Szilárd elhitette velem, hogy a körülöttem lévők mind féltékenyek és irigyek, egyszerűen nem képesek elhinni, hogy igenis vannak szép történetek a valóságban is.ű
A sorozat többi részét itt olvashatod
Én tudom, hogy vannak, de a miénk nem volt, lett az. Ismerve magam, önálló, talpraesett, mindent elintéző nő vagyok és voltam akkor is, elképesztő, hogy besétáltam abba a csapdába valami félreértelmezett szeretet miatt.
Visszakanyarodva a biztató kezdetekhez… Szilárd fantasztikusan közeledett. Nem volt se sok, se kevés, óvatosan cserkészett be. Tudta, hogy a sérült lelkemnek mi kell, valószínűleg nagy gyakorlata volt az ilyesmiben. És amit rendszeresen csinált, ami a legjobb csali volt, az a dicséret, bók. Sose volt tolakodó vagy túlzó, inkább jókor jó helyen tett megjegyzést rám, ami mindig ezerszázalékosan pozitív volt az első időkben. Vajon kinek ne esett volna jól ez egy szakítás után, amelyből ő került ki megsebezve?
Másnap valóban vacsorázni vitt, méghozzá őhozzá. Egy másik városba, egy idegen házba, ami lehetett volna ijesztő is, de én lepisszegtem magam. Semmiféle előítélettel nem akartam lenni, elvégre az ismerkedéshez nyitottság kell.
Fájó szívemet félretettem és reméltem, majd valahogy begyógyul, főleg, ha van, aki be akarja gyógyítani. Hogy ez nem így működik, nem volt fontos akkoriban. Behunytam a szemem és még véletlenül sem akartam látni a valóságot.
Egy szépen terített asztal várt, gyertyák, csinos teríték és isteni vacsora. Itatott velem egy kevés bort is, de én mindig tudom a mértéket. Ahhoz azonban nem tudtam, hogy észrevegyem, nem szabad sokat beszélnem magamról. Ő minden egyes szavam elraktározta és idővel mind ellenem fordította. Kérdezgetett az előző kapcsolatomról, amelynek fájdalma ott feltört bennem és elsírtam magam. Ez ma már a világ legostobább dolgának tűnhet, de hangsúlyozom, nem akartam tőle semmit. Naivan hagytam, hogy építse az egóm, és úgy gondoltam, nekem semmit nem kell adnom érte. Mekkora áltatás volt ez!
Hiába volt meg a két randi, hiába akartam nyitott lenni, nem vágytam folytatásra. A vacsora után hazavitt, és én gazdagabb lettem egy jó beszélgetéssel meg egy tapasztalással: a vaddisznó remek sülve.
Másnap nem szorgalmaztam a kapcsolatot, láthatta rajtam, hogy valóban nem állok rá készen. Mégis megkérdezte tőlem, van-e kedvem ellátogatni a környéken valamelyik várba. Ekkor már tudta, hogy a kastélyok meg a várak a gyengéim. Töprengtem egy ideig, de győzködött, hogy csak egy könnyű kirándulás. Ráértem, nyár volt, jó idő, belementem. Természetesen értem jött, csomagolt finom gyümölcsöket egy dobozba, mellé innivalót. Abszolút figyelemmel és gondoskodással közelített felém. És még mindig nem ért hozzám.
A kirándulás is jól sikerült, amely alatt megint kaptam egy csomó bókot, megerősítést arról, hogy szép és különleges vagyok. Én, aki sose voltam szép, belepirultam és az járt a fejemben, lehet, hogy van férfi, aki mégis annak lát, sőt mi több, gyönyörűnek? Ezt többször is mondta, de sose áradozva, nyálasan, hanem jókor, jó helyen. Mesterfokon tudott dicsérni, sose éreztem az elején túlzásnak. Lehet, hogy csak szomjaztam a szép szavakra, ezért nem hallottam ki a mögöttes terveket. Vagy talán nem is voltak.
Ettől kezdve két héten át mindenhová vitt, ahová csak akartam. Legtöbbször ő találta ki az úti célt, készült is rájuk. Éttermekben, hajón ettünk és az egész álomszerűen izgalmasnak tűnt. Hiába próbáltam olykor én fizetni, megjátszott szigorúsággal megfenyegetett, hogy meg ne próbáljam.
Két hét után a nógrádi vár romjainak tövében váratlanul megcsókolt. Nem tiltakoztam, mert szóhoz sem jutottam. Úgy gondoltam, ő messze túlmutat azokon a férfiakon, akik az első netes csetelés után képeket küldenek álló farkukról, ki tudja mit remélve. Szilárd hozzájuk képest lovag, úriember és kitartó férfi volt.
Másnap kérdezte meg először, hogy volna-e kedvem nála aludni. Belementem. Tudtam, mit jelent, nem voltam szűzlány, még ha nehezen is nyíltam. Természetesen a szerelem nem múlt el bennem a másik iránt, hogy is múlhatott volna el ennyi idő alatt, viszont csendesedett. Ez meglepően jó érzéssel töltött el.
Az első éjszaka rosszul sikeredett. Bárhogy igyekezett, nem működött a szerszáma. Állítása szerint azért, mert túl szexis voltam, és ettől leblokkolt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de nagyon furcsán hangzott. Rosszul is éreztem másnap magam a következő vártúrán. Ő úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Minden kirándulásunk remekül sikerült a későbbiekben. Ez nem volt nagy dolog, mert gyönyörű időben, szabadságon és új helyeken én mindig jól érzem magam. Szilárd mindenben a kedvemet kereste, és ha nem étteremben ettünk, mindig ő főzött. Fantasztikus szakács volt, kreatív, ügyes és minden étel, amit elém tálalt még szép is volt. Viccesen megjegyezte, hogy nem akar felhizlalni, mert csodásan vékony vagyok. Később már azt dörgölte az orrom alá, hogy gebe vagyok, csont és bőr, alig mer hozzám érni. Ebből persze az elején nem mutatott semmit.
Lassan egy pár lettünk. Pár héttel később megismerkedett a lányommal, aki kezdettől fogva utálta. Annyit mondott nekem, hogy Szilárd rám telepszik, birtokol és észre sem veszem, ahogy behálóz. Kinevettem. Kértem, hogy legyen elnézőbb, tudom, hogy nem szokta meg mellettem az idegen férfiakat, ugyanis nem is voltak. Úgy éreztem, féltékenysége természetes, ezért nem vettem komolyan. Tizenhat éves, mondogattam, ideje elfogadnia, hogy az anyja tovább akar lépni. Nem sejtettem, hogy ösztönösen ráérzett a rosszra. Első pillanatban megszimatolta, hogy nem lesz jó dolgom ez a férfi mellett.
Egyelőre azonban minden tökéletesnek tűnt. Leszámítva, amikor belefutottam a laptopján egy nőkből álló gyűjteménybe. Volt egy mappa is a gépén, amire rákattintottam, mert a címe hívogató volt: Milánó. Öt óriási képet tartalmazott. Mindegyiken ő volt egy másik nővel és mögöttük a milánói dóm. Nem egész alakosak voltak, inkább csak a válluk és a csodaszép dóm a háttérben. Nevetve kérdeztem tőle, miféle készlet ez, mert öt képen öt különböző nővel volt ugyanazon a helyen. Annyit mondott, nagyon szereti a várost és szívesen ugrik el kocsival. Aki meg mellette van, azokat mindig elviszi, mert meg akarja nekik mutatni, hogy hol van Itália legjobb kávézója. Történetesen a dóm melletti szűk kis utcácskában volt. Én zavarba jöttem ettől és nevetve csak annyit mondtam, én nem szeretnék beletartozni a készletbe.
Rám nézett, a szeme hideg maradt, de a szája szélén megbújt egy kis mosoly. Azt felelte, nem szabad kihagyni egy jó kávét ősszel Milánóban. Nem értettem egyet vele, de hallgattam.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
