Ma ennek a kérdésnek sajnos van némi mellékzöngéje. Mintha belerondítottak volna az elmúlt évtizedek, pedig magyarnak lenni csodálatos. Minden nép ezt gondolja önmagáról és ez így van jól. Ünnep van. Olyan ünnep, amit a gyerekek kötelességszerűen végig unatkoznak az iskolában, és nem értik az áldozat, a hazafiasság, a hazaszeretet, a proklamáció, vagy forradalom szókat. Csak azt tudják, hogy fáj a lábuk, hátuk, unják vagy szédülnek. Persze nem lehet elvárni, hogy közel kétszáz évvel később megérezzenek valamit abból a világból. Más lett a világ, mások lettek az emberek, és ebben van jó is, rossz is, ahogy lenni szokott.
Ma, a Márciusi Ifjak és a forradalom ünnepén elgondolkodhatunk azon, hogy mennyi köze van ennek a magyarságunkhoz. Mit jelent ma magyarnak lenni? Megünnepelni a fontos eseményeket, amelyek összekötnek minket a történelmünkkel? Kitenni a kokárdát, ami szintén az összetartozást jelenti? Attól leszek magyar, ha ezt fennen hirdetem, és mindenre rámondom, amiről azt hiszem, az? A nyelvemben, a kultúrámban, az emlékeimben vagyok magyar, és nem abban, hogy kifelé mit mutatok. Nem kell talpig matyóhímzésben billegnem az utcán ahhoz, hogy megmutassam, ki vagyok és honnan származom. Ha ápolom a nyelvem, ha gondot fordítok a régi mesékre, ha nem gúnyolom ki a helyesírást, és igyekszem úgy élni, hogy tisztelem őseimet, a régiek kultúráját, akkor sokat tettem azért, hogy magyarként jó híremet vigyem a világba.
Ezen a napon, az egyik legfényesebb történelmi ünnepünkön azzal is érdemes tisztában lennünk, hogy 1848-ban nem mások eltiprását akarták a fiatalok szerte Európában. Változást akartak, de nem azon az áron, hogy a mindennapok embere anélkül legyen bátor és büszke, hogy letett valamit az asztalra. Az akkori és a mai fiatalok is hisznek a jobb jövőben, a változásokban, amelynek a kulcsa az élni és élni hagyni-elv. Talán ennél is fontosabb, hogy olyan hazánk legyen, amely fontos része Európának, mert büszke és boldog nemzet lakja. Így lenne tökéletes.
A nyitottság és az elfogadás az, amely tartópillére lehet egy nemzetnek. Szükség van tudásra, a hagyományokra, de az új befogadására is. Ha mindezekre képesek leszünk, ha lehetőségünk lesz rá, akkor a magyarság erősödni fog. Akkor nem haltak meg hiába oly sokan a szabadságért, a szent szabadságért, amelyért évszázadokon át küzdöttek és buktak el oly sokan.
A világ egyik legszomorúbb Himnuszát hallgatva, jó lenne büszkén lépdelni az utcán, vagy egy külföldi városka kanyargós utcáin, akár sivatagperemén, bárhol. Jó lenne, ha ez a tízmilliós, aprócska ország minden egyes lakója hinni tudna a jövőben, ha remélni tudná a felvirágzást, ahogy annak idején Petőfiék. Tudjuk, hogy a forradalom elbukott, mégis bennünk élnek tovább az eszmék, a szívünkben maradt a hősök büszkesége, és bízunk még benne, hogy ez a nemzet egyszer még sokat fog adni a világnak mind a tudomány, mind a művészetek terén, ahogy egykoron is tette, lásd: Semmelweis, Márai, Szabó Magda, Munkácsy, Bíró László és még rengetegen.
„Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.” (Szabó Magda)
Így kellene, így lenne emberi.
Büszke ünnepet, szívhez szóló megemlékezést mindenkinek!
Kép forrása: Pinterest
