Az értő olvasás hiánya nem újkeletű dolog. A felnőttek egy része ma se értelmezi pontosan a leírtakat. Nem olvassa el újra, hanem kérdéseket tesz fel, lásd, hirdetések, eladó holmik esetében, miközben a válaszok ott vannak előtte. Viszont ez a probléma napjainkban még inkább előtérbe kerül, mert a mai gyerekek szókincse vészesen leszűkült. Azt hinnénk, hogy manapság, amikor rengeteg tévécsatorna és internetes oldal elérhető, a gyerek szókincse mérföldkövekre van a szülőkétől, de ez messze nem így van. Az értő olvasás a szókincs fejlettségétől és bőségétől is jelentősen függ.
A szókincset a gyerek megszólalásának pillanatától lehet fejleszteni és kell is, mert ennek észrevétlen folyamatként kellene működnie a mindennapokban. Azzal, hogy beszélgetünk a gyerekünkkel az élet egyszerű dolgairól, hogy kérdezzük őket, meséltetjük, belevonjuk a mindennapi teendőkbe, a gyerek figyelni kezd, utánoz bennünket. Ha esténként leülünk mellé az ágyba, megvitatjuk a nap történéseit, mesét mesélünk vagy olvasunk, már nagyon sokat tettünk a szókincs gyarapításának dolgában. Hogy ez miért is fontos? Azért, mert a szépen beszélő gyerek igényesebb felnőtt lesz. Olyan, aki mondandójával árnyaltabban akarja kifejezni a gondolatait, és nem utolsósorban, érti, amit mondanak neki. Megtanulja a hangsúlyok, a gesztusok, a mimika jelentőségét is, de ami a legfontosabb, nem keveri össze a szezont a fazonnal, ha iskolába kerül. Tréfát félretéve, el kell mondanunk, hogy a mai gyerek nagyon kevés szót ismer, nehezen alkot mondatokat, egyszerűen csak karattyol, de mondanivalójának se eleje, se vége. Ha a szülő ezt unja, nincs is kedve belefolyni a gyerek szóáradatába, netán fáradt, akkor megengedi, hogy tabletezzen vagy telefonozzon. Ott pedig nem beszédfejlesztést tanul a gyerek, csakis játszik. Soha annyi beszédhibás nem volt Magyarországon, amennyi most vannak. Ha háromszor annyi logopédus lenne, akkor se győzné el őket.
Most érünk el ahhoz a ponthoz, amikor a telefonos generációk nem tudnak beszélni, és egyre nehezebben boldogulnak a magyar nyelv szavaival. Itt ne gondoljunk extra nehéz kifejezésekre. A terebélyes, kapzsi, birodalom, gőgös, kevély, bizakodó, rátermett és egyéb szavak mind-mind komoly nehézséget okoznak, nem beszélve a szólásokról, közmondásokról, amelyekkel a felnőttek beszédében is egyre ritkábban találkoznak. A fent hordja az orrát, bottal üthetik a nyomát – mondatokat nem értelmezi, hiszen fogalma sincs arról, mi a rejtett tartalom, ami nagyon megnehezíti az iskolai munkáját.
A tankönyvek továbbra is tele vannak olyan olvasmányokkal, mesékkel, amelyekben ilyesmikkel találkozik, és a szómagyarázatok vajmi keveset segítenek, ha egyszer hallják őket. A régi világ ütközik az új sematikusságával. Van nagyjából ötszáz szó, amit használnak, tisztelet a kivételnek, és ha nincs igényünk többre, akkor a gyerek se fog, de ez azt fogja majd jelenteni, hogy nem tud jól teljesíteni. Amikor a szülő kétségbeesetten közli, hogy gyereke nem érti, mit olvas, akkor az fakadhat az olvasás nem megfelelő elsajátításából is, ugyanúgy, mint a fentiekből.
Az a gyerek, aki megtanult olvasni, de nem gyakorol, nem fog egykönnyen belejönni. Mivel rendszeres gyakorlás nélkül nehezen olvas, nem fogja szeretni, és ha nem szereti, nem is akarja csinálni. Ördögi kör. Viszont a gyakorlást alsóban nem lehet megúszni. Ha kimarad, óriási hátrányba kerül a gyerek. Nem érti majd az utasításokat, szöveges feladatokat, és hiába tudná a megoldást, nem derül ki. A gyakorlást, bármilyen nehéz, nem lehet megúszni. Persze este, amikor mindenki fáradt, a gyerek hazaért az aznapi három különóráról, sportról, egyebekről, nem csoda, ha nem akar olvasni. Mivel ez konfliktust okoz a családban, kerülni próbálják. Az elkerülés nemgyakorlást von maga után, aminek egyenes következménye, hogy a magyar gyerekek nem tudnak olvasni, és nem is értik, ha elolvassák a feladatot. Ez derül ki évek óta a felmérésekből.
Nem lehet a telefon és tablet világa után homlokegyenest az ellenkezőjét várni az iskolában. Csoda nem történik. Bármennyire fájdalmas, munkát kell fektetni bele, és az eredmény nem marad el. És ez csak a technika.
Elkerülhetetlen, hogy beszélgessünk. Nemcsak a bizalom alapja, hanem a családi kötelék erősödésének is a feltétele. Ha figyelünk egymásra, azt jelenti, szeretjük egymást. Mindezek után nagyon nehéz arra megnyugtató választ adni arra, hogy mi van akkor, ha a gyerek nem akar olvasni, sír, ha erőltetik, és áll a bál otthon.
Talán a mértékre és a dicséretre kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Olvasson napi 15 percet, ami nem a világ, de annyit mindenképp és, amíg nem megy gördülékenyen, addig heti hétszer. Mondhatjuk, hogy erre kinek van ereje és ideje, de mind tudjuk, hogy eredményt csak befektetett munkával érhetünk el. Természetesen itt nem a diszlexiás gyerekek nehézségeiről van szó, hanem az akaratról, igyekezetről és fontossági sorrendről. Az olvasást nem helyettesítheti semmi. Bármit teszünk a világban, fontos, hogy megértsük, hogy zajlanak körülöttünk a dolgok. Míg a helyesírást kijavíttathatjuk a számítógéppel, de az olvasás esetében ez nem opció.
A későbbi eredmények elérése érdekében meg kell küzdenünk a betűkkel. Lehet, hogy sose válik gyerekünkből könyvmoly, mégis elengedhetetlen, hogy értse, amit olvas, és nem az iskolai osztályzás miatt.
A technika fejlődése sok előnnyel jár, de meg kell értenünk, hogy a nyugalmunk, és gyerek szórakoztatása érdekében használt telefon nem fog segíteni neki, ha kimaradnak lépések a tanulási folyamatában. Nem szabad hagynunk, hogy a beszéd elkorcsosuljon. Ha intelligens, okos felnőttekké akarjuk nevelni őket, akkor túl kell élnünk szülőként a nyafogás, sírás-rívás időszakát, amellyel szeretnék gyerekeink elkerülni a gyakorlást. Ne hagyjuk, később hálásak lesznek nekünk.
