Rose
Úgy tűnt, már igen hosszú ideje várakozom. A türelmetlenség mardosott belül. Nem volt jó érzés gyáva patkányként lapulni a fedélzeten, miközben tudtam, hogy a kapitány élete veszélyben forog. Próbáltam számolni a perceket, de az izgalom túl hevesen dobogtatta a szívem. Éreztem, hogy több is van ebben, mint aggodalom, talán a nagyobb része féltés. Nem akartam arra gondolni, hogy Jacob Montgomerynek valami baja eshet. Lehunytam a szemem, és magam előtt láttam a pillanatot, amikor először találkoztunk. Haragos tekintetével meg tudott volna ölni, hisz, én, a kis potyautas belopóztam a hajójára. Egy hajszálon múlt csak, hogy nem lett belőlem haleledel. De még azokban a pillanatokban is láttam szemében a jóságot, kedvességet. A szívem talán már akkor sebesebben vert a kelleténél.
Ekkor, a legnagyobb döbbenetemre, a kínzó várakozás közepette rájöttem, hogy én szeretem a kapitányt. De nem úgy, ahogy a matróza szereti, hanem úgy, ahogy egy nő a számára legcsodálatosabb férfit. Szeretem teljes szívemből. Erre a gondolatra átmelegedett a szívem, s forróság öntötte el a testem. A percek meg csak múltak, és nem hallottam semmit. Aztán váratlan lábdobogás zaja ütötte meg a fülem. Kikukucskáltam. Észrevettem szélsebesen futni Barbár Greget, Améliát és néhány ismeretlent. El is tűntek másodpercek alatt. De a kapitány nem volt sehol. A hajón halálos csend volt, ami nem jelethetett jót.
Az nem lehet, hogy mindenki alszik! Senki nem állja útját a szökevényeknek?
Kibújtam rejtekemből és puha léptekkel osonni kezdtem a kapitány szállása felé. Már a lefelé vezető lépcsőnél halott matrózokba botlottam. Feljajdultam. Istenem, add, hogy a kapitánynak ne essék baja! A szívem zakatolt, és már nem hittem, hogy Amélia megszökhetett anélkül, hogy nyomában halottak ne maradtak volna. Ekkor hatalmas ordítás töltötte be az egész hajót. A szakács üvöltött.
Rohantam a hang irányába, ahogy csak a lábam bírta. A szakács a földön térdelt és veszettül segítségért kiáltozott. A kapitány feküdt ott, a fejéből ömlött a vér. Éreztem, hogy meg kell kapaszkodnom, mert elájulok. Csak nem halt meg? Add istenem, hogy éljen, fohászkodtam. De ahogy ránéztem a gyenge fényben, soha ilyen elesettnek nem láttam.
Sápadtan roskadtam mellé, és próbáltam a könnyeimet visszaparancsolni.
– Mit történt? – suttogtam teljes kétségbeeséssel.
– Amélia Tannert megszöktették. A kapitányt leütötték – válaszolta Dick tömören.
– Él még?
– Nagyon nagy ütést kaphatott. Felcsert kell hívnunk hozzá.
Felpattantam.
– Tudok valakit, érte megyek! – sikoltottam magamon kívül.
– Robert! Térj magadhoz! – ordított rám Dick. – Ide nem jöhet senki. Értsd meg, a kapitány fejére vérdíjat tűztek ki már évekkel ezelőtt.
– Inkább hagyjuk meghalni? – kiáltottam dühösen. – Ne aggódj, akit hozok, megbízható lesz. – Tudtam, mit beszélek, és ha nem tudtam volna, akkor se hagytam volna, hogy ott haljon meg, miközben mi nézzük, ahogy kileheli a lelkét.
Rohanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy ki lát, az sem, hogy a sapka leesik a fejemről, s a hajam elárulja női mivoltomat. Csak azt tudtam, hogy Joe-nak orvosra van szüksége. És én el fogom hozni a legjobbat. Addig meg csak könyörögni tudok az életéért. Édes istenem, ne hagyj most cserben!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
