A “csakemberek”

Tegnap születésnapot ünnepeltünk, mi „középkorúak”, így együtt. Az ünnepelt érdemeinek és gyermekkori csínytevéseinek  felemlegetése után – persze – azonnal a ma legnépszerűbb témára, a koronavírusra terelődött a beszélgetés. Voltak az óvatos duhajok, akik nem nagyon mennek közösségbe, biztos, ami tuti, voltak a rettegők, akik hetekkel ezelőtt bespájzoltak minden fontosat és a gyerekek ilyen-olyan ürüggyel már két hete nem járnak suliba, sőt, voltak olyan klímaszkeptikusok, akik már régen megmondták, hogy a Föld majd elvégzi a munkát az emberek helyett, hiszen lám máris drasztikusan csökkent a légszennyezés.

 
 

De a legtöbben mégiscsak azok voltak, akik szerint ez csak egy felesleges hiszti, majd ezen is túl leszünk, mint mindig – és elhangzott az unásig mondogatott érv – hiszen ez a vírus úgyis „CSAK” az időseket és az amúgyis betegeket érinti. És bevallom azon az estén ott, a kis nappaliban ez volt az utolsó csepp az elmúlt hetek eseményeivel kapcsolatban. Akkor és ott a szó minden értelmében betelt a pohár. Ahelyett, hogy udvariasan megköszörültem volna a torkom, hogy szólni kívánok, vagy hangosan nekiestem voltam az ezzel érvelőknek csak csöndesen kicsordult a könnyem. És láss csodát, ezzel nagyobb figyelmet vívtam ki magamnak, mintha ordítottam volna! Rám figyeltek. Így aztán csöndesen, nagyon csöndesen el tudtam mondani, hogy beteg az a társadalom, amelyik úgy gondol az idős és beteg emberekre, hogy ők a „csak”-ok. Ők, akik meghalhatnak, hiszen ők beteg és idős emberek. Ne adj Isten egyszerre mind a kettő. Igaz, hogy tisztességesen leélték eddig az életüket, felnevelték a társadalomnak Pistikét, majd Pistike gyerekéről is gondoskodtak ha kell, és igen, kicsit talán már betegesek, van egy „alapbetegségük” is, és elélhetnének még legalább 20 évig, de ők hirtelen a társadalom szemében „csak”-ok lettek.

A betegség, ami nem érint engem középkorú nőt vagy férfit, hiszen – tudtommal – egészséges vagyok, jó immunrendszerrel, akkor minek féljek, mitől, minek tartsam be a figyelmeztetéseket, hiszen a halál „CSAK” beteg és idős embereket érint. Ez aljasság. Tudod – mondtam tegnap – ez a „CSAK” ember az én édesanyám és édesapám, a gyerekem már nyugdíjba vonult tanárnénije, az orvos, aki a kislányomat világra segítette és most a rákkal vív ördögi harcot. Tudod, ez a „CSAK” a szomszéd 81 éves tündéri néni, aki 5 éve veszítette el a  férjét és azóta egyedül látja el magát tisztességben és mindig van gondja rá, hogy ünnepekkor kis sütivel lepje meg a családunkat.

Nem értem, hogy ennyi szenvedés után, amit a mi nemzetünk (is) átélt, világháborúk, levert forradalmak, meggyilkolt, megbecstelenített családtagok, soha véget nem  érő elnyomások után még mindig nem értjük, hogy nincs olyan, hogy „ők”? Csak olyan van, hogy „mi”. Te is, én is megöregszünk és megbetegszünk. Akkor majd hirtelen a „CSAK” emberek közé tartozunk? Nem értjük még mindig, hogy segítenünk és védenünk kell egymást?!

Ne azért tarts be az óvintézekedéseket, hogy neked legyen jó, hanem azért, hogy megvédd azokat, akik a „csak” emberek. Ez ennyire bonyolult? Vagy tényleg annyira önző emberré lettünk, hogy már nem is értjük?

Még mindig nem hiszed el, hogy a „csak” bármikor lehet „csak tanár”, „csak orvos”, „csak gyerek”, „csak középkorú”, „csak ügyvéd” vagy „csak lelkész” vagy „csak bárki más?”

Tudom, hogy az olaszok iránti szeretetem és tiszteletem mondatja velem, de hiszem, hogy az ő védekezésükben ez a gondolat is benne van. Náluk az idősek és betegek nem azok, akik a „csak” kategóriába tartoznak. Az olaszok imádják a gyerekeket és őszintén becsülik az időseket. Védik őket, mert tudják, hogy ez így tisztességes, ez így helyénvaló.

Hát ezért csordultak ki a könnyeim este. Azokért, akik abban a biztos tudatban hajtják álomra a fejüket, hogy vírus halálos változata „csak” a beteg és idős embereket érinti.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne) 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here