Minden nő tudja, mikor hazudnak neki. Még az is, aki mást mond. Nóra is tudta. Hogy hihette Ábris, hogy nem veszi észre a változást? Tíz éve voltak együtt, nagyjából háromezer-hatszáz napja, ez döbbenetesen sok, ha az ember csukva akarja tartani a fülét. Nóra tisztában volt vele, hogy naiv és hiszékeny, de világéletében elboldogult ezzel a két tulajdonságával. Ha becsapták, megszenvedte, de nem halt bele. Ha hazudtak neki, legyintett egyet, és azt mondta, biztosan jó okkal teszik. Mindig mentegette a barátait, rokonait, mintha azáltal, hogy őket jobbnak látta a valóságnál, róla se derült volna ki, hogy milyen ostoba. Az volt a baj vele, hogy gyorsan szerelembe esett. Nem mintha nem tanult volna az előző esetből, de hinni akart. Oly módon, mint kisgyerek a Mikulásban, akinek hiába árulják el az igazat, továbbra is hisz a kollektív hazugság erejében. Ő is elhitte, hogy vannak becsületes, jóravaló emberek, akik nem azért élnek, hogy egyik napról a másikra meggazdagodjanak, vagy vannak olyan szerelmek, amik megélnek a mai világban, pedig egyetlen körülmény se kedvez nekik.
Ábris klasszisokkal jobb pasi volt, mint ő nőben. Mindenki számára érthetetlen volt, miért őt szemelte ki és vette el, de az évek során megértette. Ő sose verte ki a balhét, nem cirkuszolt, ha hajnalban ért haza egy munkahelyi buliról. Egyszerűen úgy gondolta, joga van szabadnak lenni, jól éreznie magát akkor is, amikor ő nincs vele. Ahogy múltak az évek, és nem született gyerekük, már egyikük sem tudta, mi tartja össze őket. A megszokás ehhez kevés volt, az unalom is, talán a kényelem, mondta magának, mégis fájt a szíve, hogy ő már nem jelentett többet egy puha fotelnél, amelyben időnként elterpeszkedhet az ember, de már nem tetszik neki a kárpitja, viszont ha tesz rá egy takarót, máris elszundíthat a tévé előtt. Az utóbbi években azonban észrevehetően nehezebben tűrte a fotel szerepét. Ábris viszont egyre inkább felszabadult. Azon a szombat reggelen viszont átlépett minden határt. Már az is átlátszó volt, ahogy megölelte mialatt ő a kávét csinálta. Arról kezdett beszélni, hogy ők tulajdonképpen mennyire jól kijönnek egymással, hisz az életük gördülékeny és egyszerű, és egyiküknek se hiányzik a gyerek, ami mindent tönkre tenne. Viszont némi változatosság nem ártana.
Nóra kezében megállt a vízforraló egy pillanatra, de csak azért, hogy megeméssze a változatosság szót, mint olyat. Ugyan mit akarhat a férje? Ha swinger klubba akarja vinni, vagy épp talált egy másik párost és azzal akarna görbe estét csapni, akkor megfordul, és a nadrágjára csorgatja a forró vizet. De Ábris nem mondott ilyesmit. Azzal vezette fel az ötletét, hogy van a cégnél egy új lány, akinek nincs hol laknia, ezért arra gondolt, hogy átmenetileg befogadhatnák.
– Azt hogy érted, hogy nincs hol laknia? – kérdezte, de nem fordult meg.
– Úgy, ahogy mondom. Kicsit szerencsétlen, huszonhárom éves, vidékről jött, és még nem keres annyit, hogy fenntartson egy albérletet a fővárosban.
– Miért nem keres társat a bérlethez? Tele van a net ilyesmivel.
– Mondom, hogy vidéki, nem ismer senkit, és nagyon visszafogott.
Nóra fejében megszólalt a vészcsengő. Te jó isten, milyen átlátszóan hazudik ez az ember, gondolta, és egyenesen a szemébe nézett, amikor kitöltötte a kávét.
– Úgy gondolod, hogy mi lehetnénk mentsvára? Nem értelek…-felelte óvatosan.
– Tudod, nincs gyerekünk, és a lakásunk nagy. Átmenetileg segíthetnénk neki, csak pár hónapról lenne szó. Vagy te úgy érzed, hogy nem feladatunk másokon segíteni, ha tudunk? Pedig folyton adakozol, hol ilyen szolgálatnak, hol olyan jótékonysági ügynek.
Nóra elgondolkodott. Való igaz, hogy szívesen önkénteskedett, ha volt egy kevéske pénze, biztosan állatmenhelynek adta. Ezen Ábris mindig jókat mosolygott, de hagyta, mert tetszett neki a jó szíve. Legalábbis ezt állította.
– Ebben igazad van, de befogadni valakit az otthonunkba, az életünkbe, azért nem ugyanaz. Mit szólnának az emberek?
– Ne gyere ezzel az átlátszó szöveggel! Az emberek mindenre tudnak valami rosszat mondani. Ha nem fogadjuk be, akkor szívtelenek vagyunk, ha meg igen…
– Akkor meg hülyék – fejezte be a mondatot a nő.
– Ezt hogy érted? Már az is baj, ha az emberben van jószándék?
Nóra felsóhajtott. Ábris megfordította a dolgot. Először azt remélte, ugrani fog az ötletére, de mivel nem ez történt, inkább érzelmi zsaroláshoz folyamodott.
– A jó szándékoddal semmi baj nincs…Csak…- de már nem tudta befejezni, mert a férje lecsapott a gyengeségére.
– Tudtam, hogy meg fogod érteni, hogy ez jó ötlet. Akkor szólok a lánynak, hogy jöhet hozzánk.
Nóra lefagyott, de nem volt ereje kiállni a véleménye mellett. Zsigerileg tudta, hogy Ábris átveri. Ez a lány nem lehet más, mint a szeretője, és a világ legtermészetesebb módján a házukba akarja költöztetni. Ekkora égbekiáltó disznóságot rég hallott, felkészülni meg akkor se tudott volna, ha rátermettebb, de így, a maga csendességével és szerénységével, abszolút letarolták. Nem volt kihez fordulnia, nem oszthatta meg senkivel a gondolatait, mert azonnal nevetség tárgya lett volna. Némaságba burkolózott, de ez nem zavarta se a férjét, se később a lányt, aki másnap két nagy kofferrel állított be. És ugyan milyen lett volna, ha nem szép? Vékony, szőke, nagymellű, rajzolni se lehetett volna jobb sablont az adott szituációban. Nem volt abban a jövevényben egy szemernyi visszafogottság sem, tudta, hogy nyerő pozícióban van. A háziasszony úgy állt az előszobában, amikor nevetgélve betoppantak, mint a sóbálvány, aki még fogyatékos is. Ábris finoman intett neki, hogy mutatkozzon be, és mosolyogjon, hadd érezze magát jobban az új lakó, de ő épp csak a kezét nyújtotta, és megmondta a nevét.
– Jutka, Kovács Jutka! – felelte a szőkeség, de ha azt mondta volna, hogy Pamela Anderson, akkor se csodálkozott volna.
Ábris egyszerűen kivirágzott. Vibrált a feje, és olyan idegesítően meg akart felelni, hogy Nóra szinte megsajnálta. Szinte nem volt önmaga. Negédes mosollyal mutatta meg Jutkának a szobáját, amelyhez egy aprócska fürdő is tartozott, aztán közölte, hogy csináltat neki kulcsot, hogy ne érezze feszélyezve magát. A vendég azonban, ha érzett is valamit, akkor az biztosan nem a feszélyezettség volt. Otthonosan térült-fordult, és csak annyit kérdezett, hogy készíthet-e magának egy zacskós levest.
Nóra felnézett a plafonra, mert a közhelyesség olyan fokán tartottak már, hogy legszívesebben felnevetett volna. Valamit azonban biztos tudott ez a szőkeség, és ezt a valamit az ő férje bizonyára értékelte. Jó lett volna, ha valakinek kimondhatja az érzéseit, de vajon ki nem mondta volna a szemébe, hogy komplett hülye? Ki lett volna az, aki némi részvéttel fordul felé, megértve, hogy nem mindenki harcias, bosszúálló és okos?
A lány miközben a vízforralót babrálta, óvatosan szétnézett, nagy levegőt vett, és kimondta, ami a szívén volt:
– Nagy szerencséd van, hogy ilyen férjet fogtál.
– Óriási! – felelte neki, miközben Ábris már a teraszon cigarettázott.
Abban a pillanatban döntötte el, hogy ezt a lányt nemsokára baleset fogja érni náluk, de az is lehet, hogy a férjét, esetleg mindkettőjüket. Egy jól megtervezett, egyszerű baleset, amely bármikor megtörténhet egy normális háztartásban.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
