A hazugság

A csillagok közt nem laknak emberek, mondta Mari néni. A csillagok közt nincs semmi, nem hogy élet, tette hozzá, amikor Panka az után érdeklődött nála, hogy szerinte hova mennek azok, akik egyszer csak eltűnnek.

A kislány minden útjába akadó felnőttet megkérdezett, de azok vagy zavarba jöttek, vagy sóhajtottak egyet, és olyasmit válaszoltak, amivel ő nem tudott mit kezdeni. Hatéves fejjel nem lehet megérteni, hogy mindenki mást mond egy egyszerű kérdésre. Az óvó néni szerint igenis a csillagok közé költöznek, és arra a pillanatra várnak, amikor a jó isten jelt ad nekik, hogy újra visszajöhessenek a földre.
De mi mást mondhatott volna egy katolikus óvoda vezetője?

 
 

Panka apja mégis dühösen hozta el aznap a kislányt. Baromság, mondta félhangosan. Vica néni meghökkent hallva a ronda szót, de nem akart vitába bocsátkozni. Vannak emberek, akiket még megnyugtatni sem lehet, szögezte le magában. Pedig ő csak jót akart, de hát, ha az apuka mindent jobban tud, akkor magyarázza el ő Pankának, hogy hová lett az édesanyja.

A szürke novemberi délutánon viszont senkinek nem volt kedve beszélgetni. A kislány hallgatott, Bence pedig még inkább. Még akkor se szólt semmit, amikor Panka szemmel láthatólag nem véletlenül gyalogolt bele minden pocsolyába. Már az elsőben átázott a cipője, de a férfi vagy nem vette észre, vagy nem akart veszekedni.

Nagyon sokat kiabált mindenkivel mostanában, és nem ok nélkül.
A munkahelyén trehányabbnál trehányabb munkások jelentkeztek hatalmas fizetési igényeikkel. Dolgozni alig akartak, csak a pillanatot várták, hogy ő eltűnjön az üzemből, és már vették is elő a telefonjukat, és játszottak rajta. Amikor kirúgta őket, fenyegetőztek és elmondták két káromkodás közepette, hogy ne reménykedjen, jobbat úgyse talál. Kezdetben ez nem zavarta, mert a minőség az minőség, de pár hónap múlva kezdte megérteni, hogy igazuk van.
Senki nem akart már asztalos lenni. Azt hitték, hogy a munka abból áll, hogy a száradásra váró deszkákat egymásra rakosgatják, és a gép majd elvégez mindent. A legnagyobb baj akkor érte, amikor Józsi bácsi egy péntek délutánon váratlanul összeesett az üzemben és meghalt.

Azt hitték, szórakozik velük az öreg, mert nagy mókamester volt, és gyakran játszotta el, hogy rosszul van. Azon a napon hiába kiabáltak át neki a szomszéd gép mellől, nem akart felállni.
Ő volt az egyik legjobb embere. Tíz éve dolgozott nála, és leszámítva a folytonos ökörködését, nem lehetett rá panasza.

Panka is benn volt a gyárban azon a pénteken, mint oly sokszor, és minden tiltás ellenére a gépek között kóborolt. Bence nem akarta megszidni, elég nehéz éven voltak túl, és úgy érezte, a kislánya tud magára vigyázni. Ha meg nem, akkor ott voltak a munkások, akik bár lusták és otrombák voltak, de felelőtlenek sosem. Már ami egy gyerek életét illeti.

Panka volt az első, aki odaért a padlóra rogyott férfihoz. Látta a halált. Egy pillanat alatt szállt el az élet. Ez volt talán a legijesztőbb az egészben. Az ennyi volt döbbenete. Gáspár, aki szintén látta a jelenetet, üres tekintettel bámulta a földet, majd rárivallt az egyik fiatalra:

– Hívjad már a mentőt, mire vársz!
A srác a sokktól megmerevedne nehezen mozdult. Gáspár legyintett. Még sokat kell tanulnia az életről annak, aki a halál láttán így megdermed. Ez azonban rendjén is volt, mert egy huszonéves ne találkozzon addigi rövid élete során a Kaszással.

Panka krétafehér arccal bámulta a földön fekvőt, majd tekintete átvándorolt a többiekre. Bence akkor ért oda, amikor Józsi bát a hordágyra tették.

– Gyere innen – mondta átkarolva a kislány vállát. – Hogy neked mindig ott kell lábatlankodnod, ahol baj van…
– Mi lett vele?
– kérdezte a kislány.
– Nem tudom.
– Meg fog gyógyulni?
– Nem. Azt hiszem, ő már nem fog meggyógyulni.

Panna megriadt. Hát a kórházba nem azokat viszik, akiket meg kell gyógyítani?

– Akkor miért vitte el a mentő?

Bence türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Majd elmondom később, ne kíváncsiskodj már annyit! – szólt rá keményen.

Ám ez a később soha nem jött el. Lerakta Pankát a húgánál, és már ment is a következő ügyfélhez.
A kocsiban ülve, órák múlva érezte először, hogy a szíve hevesebben ver, és a halállal ugyanúgy nem tud mit kezdeni, mint ahogy a legtöbb ember sem. Csak arra volt képes, hogy ne gondoljon rá.
Bevillant az öreg jégkék szeme, ami a mennyezetre meredt, de azon túl megpróbált nem gondolni rá. Nem állhat meg az élet, ha másoknál bekopog a vég, gondolta. Az itt maradóknak folytatniuk kell a mindennapokat úgy, ahogy addig, már amennyire ez lehetséges. Ez nem egyszerű, mert az űrt betölteni még a legkönnyebb esetben sem lehet. Idővel talán. Józsi bácsi pedig alig volt hatvanegy éves, még bőven élhetett volna, nyáron született a második unokája.

Panka tekintete és kérdései felkavarták. Nem mintha először hallotta volna őket. A kislány eleget faggatta, nem volt az a belenyugvó típus. Bence viszont nem akart lelkizni. Mégis mit mondhatott volna egy hatévesnek, aki nem hagyja abba a kérdezősködést? Márta elment és kész. Lehet ezen jajgatni hónapig, de a tényeken nem változtat. Sokkal jobb, ha a lánya azt hiszi, az anyja halott. Márta számára úgyis az.

Külföldre ment. Amikor bejelentette, hirtelen lehullott róla minden álarc. Szavai áttörték a hallgatás gátját. Talán minden kiömlött, ami eddig keretek közé volt zárva.

Nem szerette Bencét. Gyereket sem akart, és csak azért tartotta meg, mert a férfi ragaszkodott hozzá. Az anyaságot sem viselte jól. Mindenben korlátozta. Még csak huszonnyolc éves volt, és már belesavanyodott egy házasságba, miközben a világ izgalmas hely volt, de nem egy kisvárosban egy unatkozó nőnek, aki elvágyódik. Viszont Amerika a maga közhelyeivel és mérhetetlenül sok lehetőségével színes álomként csalogatta. Az a beszélgetés mindent helyre tett. A puzzle darabkák önálló életre kelve csúsztak a helyükre.

Egyetlen dolgot nem tudott csak Bence felfogni. Pankát. Megértette, hogy Márta nem akarta őt, meg az anyaság érzésének hiányát is feldolgozta, de az a kegyetlenség, amellyel közölte, hogy sose néz vissza, megdöbbentette.

Az ő ötlete volt, hogy haljon meg a lánya számára.
Sokkal könnyebb lesz mindkettőjüknek, tette hozzá. Legalább nem keresi felnőttkorában és talán egyszerűbben veszi az akadályokat, ha nem várja vissza az anyját. Ennyit kért, de Bence nem tudott mit kezdeni ezzel a kéréssel. Hogyan lehetne ilyen aljas hazugsággal tönkretenni Panna jövőjét? Hogy lehet neki lazán odalökni, hogy az anyja „meghalt”, amikor már vígan az Államok felé repül?

És mégis lehetett. Márta összepakolta a holmija egy részét, de csak egy nagyobb bőröndnyit. Egyetlen egy fényképet vagy emléktárgyat sem rakott el. Jéghideg tudatossággal hagyta maga mögött a halott nőt, aki majdan új életre kel egy új világban. Az Újvilágban. Tudta, hogy semmi és senki nem fog hiányozni neki, legkevésbé Bence, aki iránt rég nem érzett semmit. Szülei sem, akik már rég nem éltek, öccse pedig soha nem állt közel hozzá.
Egyetlen ember volt csak fontos az életében, az pedig Alex volt, akivel kitervelte az egészet. Ő sem az, aki mellett mesebeli hercegkisasszonyként tervezte leélni az életét, de átmenetnek megfelelt. Pontosan olyan kalandvágyó és türelmetlen volt, mint ő, ezért gyorsan egymásra találtak.
Amerika meg Amerika, elképzelhetetlen, hogy ne botoljon bele valami jó kapcsolatba. Mindkettőjüknek egy város lebegett a szemük előtt: mozgalmas New York. Az angollal biztos nem lesz gond, a szerencse meg majd hozzájuk szegődik.
És nekivágtak. Egy éve és két hónapja. Minden máshogy lett, mint tervezték.
Már az első héten ellopták az összes pénzüket, amit félretettek. Az első hónapokra elegendő lett volna, de nem így lett. Szállás, munka és minden más lehetőség nélkül maradtak egy pillanat alatt.
Márta nem hitt a karmában és a balsorsban sem, de azért átsuhant az agyán, hogy talán mégis csak van valaki, aki nem nézi jó szemmel a döntéseit. Aztán gúnyosan elnevette magát és középső ujját mutatta a fent lévőnek, legyen az bárki is.
Alex mogorva arccal bagózott mellette. Köpött egyet és közölte, nincs jó előérzete.
New York nem volt se ragyogó, se izgalmas. Az embertelen tömeg, a semmitmondó arcok rövid időn belül megölték bennük a vágyat, hogy beilleszkedjenek. Ronda év volt. Piszok sok munka, kevés pénz, és marakodás. Mire hazajöttek, már szikrája sem maradt bennük a kalandvágynak. Alexet kiismerte és meg is gyűlölte. Ha sikerült volna boldogulniuk, talán nem jött volna rá, hogy a férfi kicsinyes, határozatlan és ostoba. Vagy ha igen, kevésbé érdekelte volna.

A Bécsi úton araszolva a forgalomban Bence türelmetlenül lesett előre, mert nem értette, miért nem halad a kocsisor. Mintha mindenki egy kötélre lett volna felfűzve és csak egyesével engedték a kocsi-gyöngyszemeket.

Az alkonyat sárga festékkel rajzolta körbe a házak kopott fakereteit. A fények megpihentek az ablaküvegen és várták, hogy álomba merüljön a nappal.

És ekkor meglátta Mártát. Szorosan összehúzta magán farmerkabátját, de megismerte a mozdulatait. Éveken át figyelte, ahogy öltözködik, ahogy fésüli hosszú haját.
Hosszú időn át szerette a nőt, aki a budai utcán egyszer csak feltámadt. Mintha jócskán lefogyott volna, de ebben nem volt biztos, mert csak néhány másodpercig látta.

Vajon mi történt, hogy itthon van? És mióta? A kérdések éles madárcsőrként kopogtatták az agyát. A legsürgetőbbet alig merte megfogalmazni önmagának. Most mi lesz? Vajon keresni fogja őket? Mit fog mondani Pankának, aki már-már belenyugodott anyja elvesztésébe? Mit lehet hazudni egy gyereknek, akinek az ember elhazudta a legszörnyűbbet? Felvillant előtte kislánya pisze orra, tétova tekintete. Mintha nem merné elhinni, hogy a világban jó is történhet. Már most koravén volt, és több fájdalmat raktározott, mint más fél életen át.

A kocsisor váratlanul meglódult. Egy éles dudaszó kiriasztotta a gondolatok kuszaságából. Nem volt képes tovább vezetni. Az egyik mellékutcába kormányozta az autót és megállt a töredezett útpadka mellett. Ült zsibbadt végtagokkal, és megpróbált elmenekülni az emlékezés elől. De látta Mártát futni az egyetem lépcsőjén, aztán a konyhában palacsintát sütni, és a legvégén kapkodva csomagolni. Visszajött, de nem hívta őt. Pankát sem. Viszont egyazon városban él velük.

Hazudni vagy nem hazudni, ez lüktetett az agyában. Ha a lánya megtudja, hogy nem mondott igazat, soha többé nem fog neki hinni. Ha meg most nem szól neki, akkor a sors egyszer még összeterelheti az anyjával.

A novemberi sötétség leereszkedett a kanyargós utca kövére. Bence a kormányra borulva sírni kezdett.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here