Hogy a fenébe lehet az, hogy a természet az egyik emberrel kibabrál, a másiknak meg túl sokat juttat? Van, akinek nagy az orra, rövid a nyaka, vaskos a lába, és vannak olyanok, akiknek széles váll vagy karcsú derék jut még akkor is, ha edzőteremnek a közelében se jártak. Néha szeretnék behúzni annak, aki ezeket a dolgokat elrendezi.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
Kékszeműnek persze mindenből a legjobb jut. Még hangból is, mint említettem. Legalább az lenne kiábrándítóan magas, vagy selypítene, de nem. Persze pontosan olyan mély, hogy az zene legyen a füleimnek és annyira kellemes, hogy ne tudjak semmi másra koncentrálni, még a szeméről is megfeledkezem.
– Sajnálom! – mondja, miközben én semmit nem mondok, csak bámulok ostobán, meg talán vigyorgok, de nem látom magam. Az is lehet, hogy begörcsölt a szám.
– A cipőm… – bukik ki belőlem pár másodperc múlva. – Az én hangom nem kellemes, olyan, mint, aki épp most készül egy hídról vízbe vetni magát, és még kinyög egy segélykiáltást. De hisz az csak egy cipő, mondhatja bárki, de én sok pénzért vettem, mert jót akartam. Tudom, hogy egyszerű vászon, és nincs benne semmi pláne, de a márkát meg kell fizetni. Én megfizettem, és most vége van. Azok a foltos részek örökösen úgy fognak kinézni, mintha egy kóbor kutya lepisilte volna.
Mielőtt azonban rajongásom tárgya még tovább sajnálkozhatna, megjelenik egy kellemetlen pasas, és jól hátba csapja. Örömében!
– Cimbora, nem hittem volna, hogy itt találkozunk ennyi év után! – kiáltja. – Gyere, meghívlak egy italra, el kell mesélned, tényleg annyira csúnyák az angol nők, vagy ez csak mendemonda?
Azzal átkarolja és el is vonszolja. Kékszemű úgy meglepődik, hogy hagyja. Még egy pillantást vet rám, de azért nem ugrik a Dunába kétségbeesésében, ez biztos. Ha nem őróla lenne szó, valószínűleg elküldeném a jó büdös francba, de vele kivételt teszek.
Egy idősebb nő már mossa is fel a követ, tünteti el a nyomokat, én meg állok, mint egy sóbálvány.
– Hé, itt van a szendvicsed! – kiabál rám a lány a pult mögül.
Megfordulok, átveszem, fizetek. A filmekben az ilyen jelenetek után romantikus ismerkedés kezdődik, a valóságban azonban a nagy semmi. Fogom a hülye barna zacskókat és méltatlankodva visszasétálok a Global Time rideg és valóságos épületébe, ahol mindenki úgy tesz, mintha dolgozna, de azért nem hal bele a munkába.
Amikor felérek a másodikra, már tudom, hogy vizet elfelejtettem venni és Gyöngy le fogja ordítani a hajat a fejemről. Nem szó szerint, mert nem szokott kiabálni, de a nézése olyan ordítós. És most igaza lesz.
Érdekes módon, nem szól semmit. Leteszem, és lapos kúszásban elhagyom az irodát. Két órán át leveleket iktatok, másolok és találkozót szervezek az egyik főnök helyettesnek, aki szeretne feljebb kerülni a ranglétrán. A cipőmre senki nem figyel, mert láthatatlan vagyok, megbújok a sok kis hal között, akik a cég akváriumában úszkálnak. Jó lenne cápának lenni, vagy delfinnek, de én csak valami csali lehetek, amit ezrével falnak fel naponta a nagyok. Ki kellene találni valami szenzációsan nagy dolgot! Valami olyat, amitől mindenki hanyatt vágódik. De tulajdonképpen mit tudok én, ami számítana a világban? Zongorázni és énekelni, de nem profi szinten. Fénymásolni és borítékokat címezni mesteri módon, de ez sem világmegváltó tevékenység. A főzés, sütés sem az erősségem. Teát és kávét fel tudok szolgálni, de ehhez nem kellett volna egyetemet végeznem.
Mielőtt elmerülnék az önsajnálat feneketlen mocsarában, Gyöngy leszól telefonon. Kéri, hogy a tárgyalóba vigyek két gyümölcsteát, három kávét és mindent, ami szokásos. A harmadik kezemben legyen aprósütemény és víz. Na, remek, megint nem fogok végezni öt előtt a papírmunkával, mert felszolgálóvá kell válnom. Próbáltam már többször jelezni, hogy többet érek, de senki nem hall meg.
Kimegyek a konyhába, vizet forralok, beletöltöm a szépséges porcelánkancsóba, aztán kipakolom a sütiket és már szedem is a lábam, nehogy a forró vízből meleg legyen. Majd a második körben beviszem a többit.
A nagy tárgyaló akkora, mint egy tornaterem. Ez némi túlzás, de sokan elférnek az asztal körül, az már biztos. A kényelmes bőrszékeken öreg, kopasz férfiak üldögélnek és eljátsszák, hogy megváltják a világot. Miközben én a fal melletti asztalkához tartok, Gyöngy int a szemével, és jelzi, hogy ki az, akinek okvetlenül ki kell töltenem a teát, mert képtelen rá. Egy zsíros fejű, dagadt pasas méreget, esküdni merek, hogy ő az egyik nagyon kényelmes. És igazam lesz.
Gyöngy bólint, én meg a hófehér csészébe öntöm a vizet, azaz önteném, de a kanna fedele önálló életre kel, és szépen belepottyan az öblös csészébe, amelyből a víz asztalra fröccsen. A csörömpölés olyan, mint egy atomrobbanás a csendben.
Még megmerevedni sincs időm, amikor hallom, hogy valakiből kibuggyan a nevetés. A szemem összeszűkül, nem emelem fel a fejem. Nem szabad rá néznem, mert lehet, hogy megölném a tekintetemmel.
– Köszönöm, kisasszony! A többit bízza rám! – mondja a zsíros fejű, és észrevétlenül megérinti a combom az asztal alatt. Nem tévedek, a keze hozzám ér.
Ráemelem a szemem, és már tudja, hogy nem lett volna szabad. Szikrák lövellnek ki belőle, és csak azért nem borítom rá a fedél nélküli kannát, mert a szemem sarkából meglátom a Kékszeműt, aki az előbb még rajtam, vagy a helyzeten nevetett. Merem remélni, hogy az utóbbin, mert szép szem ide vagy oda, nem tűröm, hogy kinevessen.
Gyöngy is a szemét forgatja, és már tudom előre, hogy piszok nagy letolás lesz a vége a mai napnak.
– Bocsánat! – suttogom és leteszem a kannát, majd kislisszolok. Ez a formám, meg sem lepődöm igazán. Egész életem arról szól, hogy valamit elbénázok.
A gusztustalan férfit azonban megjegyzem magamnak. Jön még kutyára kamion, suttogom, majd felveszem a kabátom és elindulok Monsieur Pierre-hez.
Folytatjuk
Fotó: Pinterest
