Ma másodjára láttam meg őt. Kék szeme volt, tengerkék. Közhelyesen szép. Amolyan, hű a mindenit, de jó pasi-fajta, aki mindent és mindenkit megkap, mert jól néz ki. Vajon ezek a férfiak kivel érik be? Egy modell vagy egy színésznő csak elég nekik? Vagy naponta váltogatják őket. Meggyőződésem szerint igen, hiszen ki ne tenné, ha bárkit megkaphatna, akit akar. Bárki testét. A többire meg nincs és nem is lenne ideje, hiszen annyi jó test szaladgál az utcán, hogy az hihetetlen.
A nagyi egyszer azt mondta, hogy a műkajákban lehet valami, mert régen a lányok nem így voltak szépek. Akkor is volt karcsú derék meg hosszú láb, de természetesnek tűnt. Most meg mintha mindenkit késsel faragnának szoborszerűre. Kivéve a kövéreket, azok megmaradtak klasszikus kinézetben. Kettejük közt vagyok én, az átmenet. Az átlagos. Vékony vagyok, de nem karcsú. Inkább deszka. A vállam széles, mellem kicsi, ruha alatt még elmegy, csak strandra ne kelljen járni. Nem is szoktam, a vetkőzés sosem tartozott a kedvenceim közé.
Az ilyeneknek, akikre a kutya se figyel, pláne nem fog felfigyelni egy szédítően izgalmas Kékszemű. Az egyszerű lányok akkor is szürkék, ha színesben járnak, ahogy én. Egyetlen fegyverük marad: a humor. A humor együtt jár az intelligenciával és az olvasottsággal. Nem mondom, hogy nincs alpári, van, de azt sokan nem díjazzák, bár sokan művelik.
Azért mondom, hogy másodjára láttam őt, mert csak pár napja dolgozik nálunk, azt hiszem, nagyon vezető beosztásban, én messze vagyok tőle. A két emelet is elválaszt, ami köztünk van, a többiről nem is beszélek. Huszonhat vagyok, az elsőn iktatok, leveleket küldök el, olykor vásárolni küldenek a közeli pékségbe vagy drogériába. Előfordul, hogy a főnökömnek rendelek a neten, mert nem ér rá elmenni harisnyát venni, vagy alapozót, és néha bugyit sem. Erre tart engem, akit megfizet. Nem veszi tudomásul, hogy nem erre a munkára jelentkeztem, főiskolát végeztem, de kell a pénz és most nem válogatok. Pontosabban két éve nem, amióta a nagyi beteg.
A Kékszemű, akinek a nevét sem merem megkérdezni senkitől szőkés barna, hullámos hajú, magas és ritkán mosolyog. Az egyik sorozat mentalistájára emlékeztet, de talán nem olyan szemtelen. Magabiztosnak viszont magabiztos, mert ahogy szembe jött velem, nem az jött le róla, hogy egy félénk kisegér lenne. Ez utóbbi én vagyok, mert bár nagy a szám, itt még sose derült ki. Csendben megbújok az asztalom mögött és teszem a dolgom, majd rohanok táncolni. Minden nap fél hatkor kezdődik az edzés, de én nem megyek mindig, heti háromszor elég, többet nem tudnék kifizetni. Így is nagy luxus nekünk egy a tánctanulás. A nagyi minden nap biztat, mert szerinte az élet sava-borsa nem más, mint a zene, és ha zenét hall az ember, akkor arra táncolni muszáj. Egyetértek vele, bár sokáig azt hittem, nem vagyok túl jó benne. Monsieur Pierre sokat dicsér, de majdnem mindenkit, mert kedves és nem szigorú. Követel, de nem aláz meg. Kedvelem őt. A táncban érzem magam igazán embernek.
Vörösesszőke hajam mindig feltekerem egy laza kontyba, és úgy megyek hozzá, amitől mindig komolyabbnak tűnök, bár sokak szerint a kislányos gödröcskék az arcomon ezt ellensúlyozzák. Olyan vagyok, mint anya a régi képeken. Apára nem hasonlítok, bozontos fekete haját és szemöldökét nem örököltem, szerencsére markáns orrát sem. Anyával úgy mutatnak egymás mellett a képeken, mintha egymás ellentétei volnának, de a nagyi szerint ez csak a látszat. Már nem tudom megkérdezni tőlük, hogyan találtak egymásra.
Az irodaház, amelyben dolgozom, hatalmas. Hatemeletes, és mind a haton csak a cég emberei dolgoznak. Kívül a falon és a bejárat felett is óarany-kék tábla hirdeti, hogy ez a vállalat a Global Time. A G belefonódik a T-be és égbe nyúlóan kiáltja világgá, hogy itt aztán mindenki komoly munkát végez.
A Kékszemű, akit magamban Patriknak hívok a már említett sorozat miatt, egy percre sem megy ki a fejemből. Szeretném, ha Gyöngy sokszor felküldene a másodikra, hátra belebotlok. Gyöngy, nem Gyöngyi, ő így hívatja magát, közel jár a negyvenhez, és ő a közvetlen felettesem. Görcsösen igyekszik fiatal maradni, és ezért nem lehet elítélni. Nincs férfi az egész épületben, akinek ő ne akarna tetszeni. Kedves, és csak azokkal közvetlen, akiktől szeretne valamit. De akkor is csak pillanatokra. Olyan rövid ideig tud mosolyogni, hogy mire az ember észrevenné, már el is tűnik az arcáról.
Vajon mit kellene tennem, hogy újra láthassam a férfit, aki olyan messze van tőlem, mint a sztárok a filmvásznon? Épp annyira tökéletes is, efelől nincs kétségem.
Miközben erről álmodozom, üzenetet kapok Gyöngytől, amelyben kér, hogy menjek be hozzá, szeretne pár dolgot. Érzem, hogy semmi fontos, de hát ki vagyok én, hogy felülbíráljam őt, aki nem tud leliftezni a földszintre és magas sarkúban átgyalogolni a sarki drogériába egy kézkrémért.
– Gyere, csak gyere! – mondja, és fel sem néz.
Becsukom magam mögött az ajtót, és érzem, hogy elektromos cigarettát szívott, benne van a szaga a levegőben, pedig váltig mondogatta pár hete, hogy leszokott róla.
– Nincs időm lemenni ebédelni, ezért kérlek, szaladj át a pékségbe! – Szőke haját megrázza, mintha beszéd közben összekuszálódott volna. Piros rúzsa tökéletes, nem kenődött el reggel óta. Bezzeg az enyém, fele mindig a fogamra kerül, ő meg, mint valami öregedő reklámarc, ami nincs kiretusálva, bámul rám, miközben nem is lát engem.
– Rendben. Mit szeretnél ebédre? – kérdem, és nagyon koncentrálok, mert ha rosszat hozok, kiakad.
– Sonkás szendvics legyen, de kizárólag pulykasonkás. Majonéz nem kell bele, az hizlal, de jégsaláta és paradicsom igen. Persze teljes kiőrlésű legyen, ha netán elfogyott volna, akkor egy kakaós csiga is jó lesz, de a cukormentes változatból.
Bólogatok. A szokásos, de azért mindig elmondja. Szerintem szereti a saját hangját, vagy elfelejti, hogy megfelelő agyi kapacitással rendelkezem, képes lennék megjegyezni…
– Egy koffeinmentes lattét is hozz, de mandulatejből. Ha nincs, inkább semmi nem kell. De, mégis… Egy mentes víz jöhet, nem bírom az itteni automata vizének ízét. Van benne valami, amitől rosszul leszek. Valami szag.
– Meglesz! Ennyi? – kérdem és már állok is fel.
– Igen, de tudod mit, hozz mindkét félét, sokáig benn leszek.
Ismerem ezt, mire leérek a földszintre, már két szendvics lesz belőle. Nem izgat, mert nem az én dolgom. Viszont nem az emeletre küld, hogyan is tenné, hiszen nem tudja, hogy oda vágyom. Ha tudná, akkor meg pláne nem segítene. Minden férfi az övé kell, hogy legyen, ezt már mindenki rebesgeti idebenn. Vajon a Kékszeműnek is bejönne? Gyöngy valamivel idősebb nála, de azért még mindig jó nő. Mutatós, csak ne lenne olyan keserédes.
Amikor leérek a földszintre, jelez a telóm. Persze, hogy két szendvics… Elnevetem magam.
A szemközti pékség hatalmas. Szinte minden van benne, ami vonzó lehet ebédre, reggelire. Drága és menő hely. Nagy forgalmat bonyolítanak le, látom a futárokat, akik megállás nélkül jönnek-mennek. Beállok a sorba és várakozom, ráérek.
Bámulom a ropogósra sült tésztákat, a világosbarna kenyereket és a pultban sorakozó különleges süteményeket. Már ismernek, szinte minden nap látnak, sőt az egyik srác flörtöl is velem. Persze a legrondább, akinek elálló füle és görbe orra van. A haja meg mindig kócos. Patrikhoz, vagy hívják akárhogy is, nem hasonlít. Hozzá senki nem hasonlít, csak a nevének ihletője.
Amikor sorra kerülök, elhadarom a rendelést, szólok a majonéz miatt és várakozom, mert frissen készítik. Pár perc múlva megkapom, fizetek, de a sajátomból, mert Gyöngy mindig elfelejt pénzt adni, amivel az elején zavarba hozott, de már rutinosan intézem, aztán benyújtom neki a számlát.
Ekkor meglátom életem pasiját. Az egyik asztalnál ül pár lépésnyire. Majdnem nem vettem észre. Hát eszemnél vagyok én?
Persze a telóját bámulja enyhén bosszús arckifejezéssel. Sötétkék zakó, világoskék ing van rajta. Úgy passzol a szeméhez, mint óceánhoz a vitorláshajó. Váratlanul felpattan, felkapja a kávéját és lép egyet. A papírpohár azonban kicsúszik a kezéből, és egyenesen a lábam elé pottyan. A tartalma rám fröccsen. A fehér tornacipőm, világos farmerem szára tele lesz barna foltokkal.
– Hoppá! – kiált fel. Először hallom a hangját, istenem, még az is kellemes.
Folytatjuk
fotó: Pinterest
