Minap újra meg újra előjött a címlapokon a szabad szoptatás témája. Már nagyon sok cikk látott napvilágot e témában, de a mostani arról szólt, hogy valahol a demokráciájáról messze földön híres Amerikában egy istentiszteleten megkérték a szoptató anyát, hogy fáradjon ki a mosdóba és ott táplálja tovább a gyermekét. Sokakban ez óriási felháborodást keltett, hogy miért is kellett kimennie, hiszen Amerika szabad ország és az emberi jogok listája, ha pontokba szednénk, átnyúlna Kanadába is.
Nő vagyok, anya is, szoptattam is a gyerekemet hosszú ideig. Arról nem mesélek, hogy milyen fantasztikus kötődést jelent, hogy milyen meghitt kapcsolat jön létre a baba és az anya között szoptatás közben, hiszen ezt mindenki tudja, érzi, aki, ezen átesett, vagy csak kicsit készül is rá. A nőkben megvan ez az ősi tudás, ez az ősi szenvedély, amihez foghatót soha nem éreztek még azelőtt, mielőtt a gyermeküket magukhoz nem ölelték. A szoptatás valami olyan meghitt biztonságot varázsol az anya és gyermeke köré, ami ezer láthatatlan szállal köti őket össze akkor és majd a jövőben is. Feltéve, ha a szoptatás nem csak egy egyszerű etetés, hanem a gondoskodásnak, ragaszkodásnak mély kifejezőeszköze.
Mindezek tudatában felmerült bennem a kérdés, hogy a nők egy része itt a 21. században vajon miért érzi úgy, hogy a nyilvános szoptatás valami különleges dolog? Miért akarják ezt a nők feltétlenül kiharcolni? Miért vált ennyire fontossá az, hogy egy gyorsétteremben is lehessen etetni?
Amikor a baba éhes lesz, természetesen jelzi. Bárhová is megyünk, erre fel vagyunk készülve, mint arra is, hogy pelenkát kell cserélni vagy netalán az egész ruházatát. A babára nem váratlanul tör rá az éhség, ez nem egy hasmenés, amit nem lehet halogatni, mert muszáj és kész. Ha a nő tudja, hogy a kisbaba éhes lesz, mert már kitapasztalta, hogy milyen időközönként szokott enni, akkor erre biztosan fel tud készülni. Miért érzi bárki is úgy, hogy bármilyen diszkréten, de egy templomban, egy étteremben vagy bárhol, de meg kell szoptatnia kisbabáját? Ott azonnal, de rögtön. Miért nincs benne az a késztetés, hogy el kell vonulnia, hogy a pici nyugodtan ehessen, ő pedig ne legyen kitéve több szempár kíváncsi vizslatásának? Miért jó, ott mindenki előtt mutatni azt, hogy anya vagyok, képes a szoptatásra? Nem mellesleg említendő az, hogy a szabadon lévő mellet is milyen kíváncsian mustrálgatja a nagyközönség. Nagyon sok mindent tudunk, szeretünk csinálni, amihez nincs szükségünk a külvilág elismerésére. Pelenkát sem cserélünk, amikor épp hasmenése van a gyerekünknek egy cukrászda közepén, pedig az is ugyanolyan természetes lenne, mint maga az etetés. Ha ránk tör a vágy, a buszon sem kezdünk szeretkezni….
A női emancipáció olyan mértékben vált hamissá az utóbbi évtizedekben, hogy szinte elveszítette az értékét. Megkaptuk, amire vágytunk. Szavazhatunk, dolgozhatunk, megvalósíthatjuk az álmainkat, nem tipornak, aláznak meg nap, mint nap bennünket, de ezek mellett megmaradt minden, amitől a nő nő lehet. A terhesség, az anyaság, a szoptatás nem átruházható, nem félrerakható örömforrás egy nő életében. Kesergünk, panaszkodunk is miatta eleget, de a természet rendje ellen egyelőre nem tudunk tenni. Szerencsére sokan nem is akarnak. A bennünk kifejlődő élet, annak jelei örök, visszavonhatatlanul csodás pillanatok részeseivé tesz bennünket. A szülés, az új élet világra hozatala nem mindig diadalmenet, a fájdalmat nem kerülhetjük el, nem mondhatjuk azt, hogy bocs, de most csak kicsit fájjon, mert ennyit bírok. Persze lehet mérsékeltetni, de megúszni aligha.
Ezzel együtt mindez évezredek óta természetes része az életnek. Nem, egyáltalán nem borulnak le teljesítményünk előtt a körülöttünk élők, oltárt sem építenek sietve, mert terhesek vagyunk, hogy szülünk, vagy épp szoptatunk. Mert ez a világ legtávolabbi, legprimitívebb törzsénél is természetes. Nem kell vele takaróznunk, nem kell babérkoszorúra várnunk, úgysem kapjuk meg. Csodálatos, hogy képesek vagyunk minderre, de akármennyire is misztifikálnánk, ez mindennapi dolog.
Akkor a szoptatás miért nem az? Miért akarjuk bebizonyítani, hogy különleges persze csak mások szeme láttára? Nem fontos tudatni a világgal, hogy mi képesek vagyunk rá. A világot ez nem érdekli, hiszen nagyjából bármelyik nő igen, aki világra hozta magzatát. Azzal meg kár feltűnővé tenni magunkat, hogy bármilyen ízléses módon, de a nyilvánosság előtt szoptatunk. A kisbabánk öt perc múlva sem hal éhen, ha elvonulunk vele, megteremtjük neki a kellő nyugalmat, s tekintetével összekapcsolva a mienket nyugalomban megetetjük.
Mi, nők olyanból csinálunk felfújt lufit, ami már régen fel van fújva és száll. Nem ettől leszünk anyák, pláne jó anyák…És talán a tartás, a méltóság egy szikrája is jó lenne, ha megmaradna bennünk.
Kép forrása: Pinterest
