Állok és mosolygok. Eljutottam újra a folyó partjára, ahol először találkoztunk. Egy évtizede is hosszan gyűjtögettem az akkori útra, álmomban se gondoltam, hogy veled térek haza. Azt mesélted később, hogy elvarázsolt hajam vörösesbarna fénye a napkeltében. Ezen máskor jót nevettem volna, de most éreztem, nem tehetem. Nem vicceltél. Amit mondtál, annak mélyén valódi érzelem volt, ahogy mindig. Ezt csak jóval később értettem meg. A nagy barna kalapodban, amely alatt megbújt az arcod, éveidnek számát nem tudtam megfejteni. Szemed sarkában ült néhány mélyebb ránc, de csak ha nevettél. Különben a vájatok szinte kisimultak cserzett bőrödön.
Azt mondják az ottaniak, azonnal látják, ki jött Európából, ki Amerikából. Valószínűleg jóval több tapasztalat van e megfigyelés alatt, mint amennyi bennem, mert én addig nem jöttem rá, hogy magyar vagy, amíg meg nem szólaltál. Kevesen várták velem a napkeltét, én is kótyagos voltam némileg, de azt olvastam egy könyvben, hogy a folyó akkor válik élővé, ha a nap sugarait mélyen elnyeli. Ez meg csak pirkadatkor volt ésszerű. Mások is hasonlót gondolhattak, ahogy türelmesen várakoztak. Én még nem voltam gyakorlott az ilyesmiben, mert sima talpú szandálban jöttem a partra, meg is csúsztam, és halkan szitkozódtam hálát adva, hogy senki nem hallotta. Kivéve téged. Láttam, hogy elmosolyodtál, bosszantott is kissé ez a reakció, de nem sejtettem, hogy szavaim váltották ki reggeli jókedved. A nap a maga fenségében és lassúságában más volt, mint idehaza. Sárga selyemkendőt terített a folyóra, olyat, amit a parton álló nők hordtak, beleértve engem is. Közelebb léptél, de nem szólítottál meg. Eszembe se jutott volna téged bámulni, ha máshol vagyunk, de így a szél és a fények játéka felhívta rád a figyelmet.
Negyven múltam, előző nyáron halt meg a férjem. Egy ködös hajnalon kocsijába rohant egy teherautó. Azonnal elment, nem szenvedett. Úgy volt, hogy vele jövök a folyóhoz, talán elefántot is bérelünk, végül egyedül vágtam neki. Előtte sose utaztunk, mindig másra kellett a pénz. Egy-egy hétvégén leugrottunk a Tisza-tóhoz, de azon túl semmi. A férjem nem szeretett utazni, azt mondta, elfárad, ha útnak indul. Sose értettem, mire gondol, mert nem a cél volt az érdekes, hanem az utazás, amely kettőnknek nem adatott meg. Egyszerű házasság volt a miénk. Hét évig tartott, és ebben a mesebeli hetesben mi békét leltünk egymás mellett. Kellemes, szenvedélytelen nyugalmat. Nem volt az rossz, amíg nem sejtettem, hogy van rajta kívül más.
Mihelyt a nap elfoglalta helyét a világoskék égbolton, nőni kezdett a tömeg. Megemeltem a szoknyámat, ne érjen a sárba, te ekkor léptél mellém, és nevetve megkérdezted: van kedvem még sétálni egyet? A magyar szó hallatán földbe gyökerezett a lábam. Messze a hazámtól, messze egy idegen világban nem vártam, hogy valaki az anyanyelvemen sétálni hív. Nem tudom, mit válaszoltam. Talán semmit. De attól a pillanattól kezdve hozzád tartoztam. Napokig nem értünk egymáshoz. Sokszor elmondtad, hogy öreg vagy hozzám, de kinevettelek. Tíz év a mi korunkban már nem számít.
Bárhová mentünk, tanítottál. Arra, hogy az életet nem szabad szomorúsággal viselni. Azt mondtad, nincs a világon gondtalan ember, és ha lenne, akkor se hinnének neki. Nekünk azt kell megértenünk, hogy ami bennünk van, az az élet, és nem az, amit kívül tapasztalunk.
Nálad bölcsebb és vonzóbb férfival sose találkoztam. Úgy adtál, hogy sose éreztem, hogy elfáradsz ebben. Könnyű volt a szíved és könnyű a karod is. Mindig elmondtad, hogy nekünk valószínűleg nem jut hosszú közös út, mert te hamar megöregszel, míg én virulni fogok sokáig. Ezen hangosan nevettem, mert aki téged látott, az tudta, hogy te nem függsz az időtől. Az idő melletted halad, de a sarkon nem fordul utánad, hanem új vándorok után néz. Ez megnyugtatott, de csak addig, amíg el nem kapott egy ismeretlen láz, amelyből nem tudtál felgyógyulni. Szaladtunk egyik orvostól a másikig, de mind azt mondta, külföldön szedhettél össze valamit.
Még magadnál voltál, amikor megígértetted velem, hogy visszamegyek a folyó partjára, és megvárom a hajnalt azon a napon, amikor először találkoztunk. Te a túloldalon fogsz integetni, és én látni foglak, ebben biztos lehetek. Hiába leszel már akkor valahol másutt, pitymallatra visszatérsz hozzám. Legyintettem, és azt feleltem, együtt akarok várakozni veled, fogva a kezed, belesimulni az oldaladba, mintha onnan vett volna ki a jóisten, aki szenvedélyt adott nekünk.
Ha van ember, akinek én részévé akartam volna válni, feladva testem-lelkem, akkor az te vagy. Mert ott a folyónál megéreztem, hogy bennünket azonos sárból dagasztottak. Én voltam a magas, megnyerő, mélykék szemű idegen elveszett darabkája. Egy jövendőbeli szellemé, aki végül csendben elment, ahogy jött.
Most megint hajnalodik. Nem bírok oly türelmesen állni, mint régen. Remeg a lábam, és hiába zsong fejemben tanításod, hiába őrzöm hangod, érintésed millióit, mégis félek, hogy nem találsz vissza hozzám. Pontosan tíz év múlt el kettőnk utolsó együtt-lélegzése óta. A szoknyám ugyanolyan narancsselyem, mint akkor. Most már nem vékonytalpú szandálban reszketek. A nap még sóhajt egyet, és milliomodszor is felkúszik az égre. A szél meglebbenti a szoknyám alját, lágy fodrokat rajzol a vízre, de én még mindig nem nyitom ki a szemem. Mi van, ha nem vagy ott? Mi van, ha elfelejtetted a nőt, akiben otthonra talált minden gondolatod és érintésed? Te, aki nem öregedtél egy percet sem, hiába mondtad, hogy hamar el fogsz menni. A természet elvette tőled a lassú pusztulás képességét. Istenem, még a szemed is a régi maradt. Fehér ingben temettünk el, mert napszítta bőröd, mintha még élt volna a lágy vászon alatt.
Az első puha érintésnél kinyitom a szemem. A víz nyugodt. A túlparton felvillan egy kalapos árny képe. Lassan felemeli a kezét és kalapjával integet. Ott vagy, látlak, és tudom, hogy mindig is látni foglak, ha eljövök hozzád. A szél összeborzolja vörösszőke tincseim. Ugye nézel? Megígértem, hogy veled leszek, amikor letelik az évtized. Most van ideje az elengedésnek, már csak várnod kell rám. Ígérem, jönni fogok, ha értem kopog a lejárt idők felelőse. Tudd, meg foglak keresni a folyó lágyan olvadó túloldalán.
Kép forrása: Pinterest
