„Pillantásunk összekapaszkodik, a lélegzetem inkább megakad, sem, mint most megzavarjon.
Nincs szerencsém, mivel a mátrix foglya vagyok, a kocsi tovább gurul szívdobbanásom tárgyával.”
A történet első részét itt olvashatod
Miután visszatérek a jelenbe és nem bámulom a távolodó kocsit, újra nagynénémre nézek, aki mit sem vett észre az egész jelenetből, mivel éppen a kulcsokat kereste hatalmas táskája mélyén.
A kapu tömör vas, valószínűleg két gigantikus mamut nyitja ki, vagy zárja be, esetleg egy külön gépészet van a kapumozgatásra a háziaknak. A hosszú kis felvezető járda mellett egy szélesebb kanyarodik le a ház alá, gondolom ott a garázs és a luxusautók hada.
Az épület két szintes, és csak az alapterület minimum ötszáz négyzetméter, de lehet, hogy alul saccoltam. A nappali egy részét innen is látom, mert legalább két fala, a plafontól a padlóig üveg, a többi rész a hátsó kert felé néz. Remélem, hogy a takarítását az óriás üvegablakoknak nem a nagynéném végzi. Az azért szívás lenne.
A ház nem régi stílusú, de nem is minimalista kocka ház, a kettő furcsa elegye, ami a monumentalitása ellenére mégis otthonosságot sugall.
A bejárat mellett két oldalról hatalmas kőoszlopok állnak, az ajtón oroszlánfejes kopogtató. Mi más is lenne! A kert szépen gondozott, a bukszusok és az örökzöldek valahol szabadon nőnek, valahol érdekes formára nyírtak.
Az ajtón belépve a szám tátva marad… de nincs időm felocsúdni, az előtérből azonnal egy kis helyiségbe lépünk, amolyan személyzeti öltöző lehet. Kibújunk a kabátból, az utcai cipőből és egy házi vászonlábbelibe bújva nagynéném elkezdi az idegenvezetést. Próbálok rá figyelni, de képtelenség… Mindenhol márvány és csillogó felület, minden rendezett és precízen beállítva, olyan, mintha valami lakberendezési újság lapjait látnám élőben. És sehol egy személyes tárgy. 
Az előszobából – ha lehet ezt így nevezni, ahova az egész lakásom beférne – egy robosztus lépcsősor vezet fel az emeltre, ott, gondolom a hálószobák vannak, de ezt úgy is megtudom mindjárt. A lépcső mögött egy dupla szárnyú ajtón keresztül a nappaliba jutunk, ami szintén ámulatba ejtő.
Kintről nem lehet látni, de nincs hátsó szomszéd, a telek közvetlenül a várost körbevevő erdővel szomszédos. A nappali barátságosan van berendezve, a hatalmas kandalló rögtön a szívembe lopja magát, igaz a tűz nem ég benne.
Nincs időm nézelődni, nagynéném folyamatosan magyaráz és mondja, mit hova kell pakolni, minek hol a helye, és mit milyen gyakran kell áttörölni.
A felét sem jegyzem meg annak, amit hallok, csak bámulok ki az ablakon és nézem a
hatalmas úszómedencét, ami téli álmát alussza a fólia alatt.
A ház alagsorában van a mosószoba, és a tisztítószeres raktár, valamint a privát edzőterem. Itt is lesz egy kis feladatom, hogy mindent letörölgessek, és felmossak, valamint a törölközőket is frissen és tisztán tartsam. A gépek nagy része ismerős még abból az időből amikor én is látogattam a konditermet, a sarokban pedig egy kis szaunát is felfedeztem. Az annyira nem dobogtatta meg a szívem, nem bírom az emberpárólót.
A garázsba is bekukkantunk, de itt semmi dolgom nem lesz, csak Anna megmutatta, hogy tisztában legyek minden helységgel. A kisebb sportcsarnok méretű teremben egy sötétkék sportautó és egy motor árválkodik, felületük csillog mintha csak nézegetésre szánták volna őket, és nem az utak felfedezésére. Lenne kedvem kipróbálni a kék kis dögöt, de hát ennek esélye a nullához közelít.
Miután végeztünk az alagsorban felsietünk az emeletre, ahol a hálószobákat vesszük át, melyik kié, és mit vár el a takarítás során.
Morton Úr szobájának a színe – le sem tagadhatná, hogy férfié -, a szürke minden árnyalatát felvonultatja a feketével kombinálva. Ott is minden a helyén van,vagy takarosan a szekrényben elrakva. Egyetlen személyes tárgyat sem látok az óradobozon kívül, ami gyanítom, hogy több éves fizetésemet tartja a bársonytartókákon.
A dolgozószobához nem szabad nyúlni, sem belépni, azt az Úrfi nem engedi.
Legalább egy szobával kevesebb, gondolom magamban, amikor hangos ajtócsapódást hallok.
Mély hang zengi be a házat, a hang tulajdonosa jól kivehetően veszekszik valakivel, de nem értem, hogy pontosan mi a téma.
Nagynéném izgatottan közli, hogy megjött az Úr, menjünk le és bemutat neki.
A gyomromban hirtelen görcs gombócosodik, valahogy tartok attól, hogy a hallhatóan kissé dühös dörmögő hang tulajdonosa elé álljak. Anna szinte letaszigál a lépcsősoron, amin korcsolyázni is lehetne olyan fényes és sima, majd óvatosan belépünk a nappaliba.
Egy férfi áll a hatalmas üvegfal előtt, nekünk háttal az udvart nézve, egyik kezében telefon, a másikkal az üvegnek támaszkodva, kezén fekete bőrkesztyű van. Világos barna vászonkabátja majdnem a térdéig ér, sötét nadrágot, és bőr bokacsizmát látok rajta. Haja sötétbarna, és úgy saccolom, hogy a 190 cm-t meghaladja. Nem beszél csak néha hümmög a telefonba, továbbra is háttal áll nekünk, nem vette észre, hogy beléptünk a nappaliba. Majd hirtelen kinyomja a telefont köszönés nélkül, és zsebre vágja.
– Üdvözlöm Anna! Meghozta a helyettesítést? – kérdezi váratlanul még mindig nekünk háttal állva. Ennyit arról, hogy nem vett észre minket.
– Jó napot Mr. Morton! Szeretném bemutatni Annabellát az unokahúgomat, aki majd helyettesíteni fog, amíg lábadozom. Nyugodt lehet az Úr, minden olyan lesz mintha el sem mentem volna. 
Mr. Morton ekkor megfordul, és nem látok mást, mint zavarba ejtő zöld szemét, mely fölött egyenes és sötét szemöldöke, alatta kicsit másnapos sötét borosta virít. Haját elől hosszabban, hátul felnyírva hordja.
Francba, ez a pasi álom jól néz ki, és így élőben még zavarba ejtőbb, mint a kocsija hátsó ülésén ülve az üvegen keresztül. Érzem, hogy a térdem megint csak megremeg, és az arcom pedig egyre pirosabb a zavartságtól, ami egy öngerjesztő mechanizmusba megy át, és már attól pirulok, hogy tudom, hogy látszik, hogy pirulok.
Jézusom, bár csak elsüllyednék.
– Üdvözlöm Mrs. Clark, kérem mindent nézzenek át Annával, hogy zavartalanul működjenek a dolgok továbbra is.
Hangja dörmögött és csepp kedvességről sem árulkodott, ellenben zöld szeme végigsiklott rajtam akár egy lézerszkennelő, a gerinccsigolyáimat számolgatta valószínűleg. Az arcom már megtévesztésig Pokolfajzat, ha tippelnem kellene.
– Miss Rose… nem Clark, és nem Mrs. – makogtam szinte alig hallhatóan.
– Hogy mondja? – Néz rám a ház ura kérdőn, szemöldöke kicsit felfele mozdul, szeme összeszűkül.
– A nevem Annabella Rose, és nem Annabella Clark. És ha kérhetem, hívjon nyugodtan Bellának.
Jó hát valamit legalább makogtam, próbáltam magam nyugtatni.
– Értem. Nos akkor, hogy most tisztáztuk a vezetéknevet és a családi állapotot…. Miss Rose… én nem is zavarok tovább. Anna akkor elmond mindent, és remélem, hogy nem lesz semmi probléma.
– Ugyan Mr. Morton, hogy lenne?! Teljesen megbízom Bellában, tökéletes munkát fog végezni!
Nagynéném kicsit sértődött hangja Mr. Mortonnak is feltűnt, de szemmel láthatóan nem zavarta.
Szó nélkül elment mellettünk, és eltűnt a lépcsősoron felfele a szobák irányába. Az illatától megborzongtam, ami markáns férfi illat volt, mégis visszafogott. Fekete garbója kiemelte a szemét, és azt is sejtette, hogy nem veti meg a testedzést sem.
– Francba Anna! Azt nem mondtad, hogy ilyen jóképű a pasi! – fakadtam ki nagynénémnek hirtelen visszafogott, szinte suttogó hangon.
– Jajj Prücsök, kit érdekel, hogy néz ki az Úrfi, a lényeg, hogy ne engedd, hogy pimasz legyen! Néha annyira mogorva, hogy észre sem veszi, hogy szól az emberhez. De ritkán van itthon, nem lesz alkalmad sokat beszélni vele.
Még vagy fél órát keringünk a házban, Anna mindent megmutogat, valamit többször is, de a ház urával nem futunk össze újra. Mikor kilépnék pont a kapun, furcsa érzés kerít hatalmába, és visszatekintek az egyik emeleti hálószoba ablak irányába. A függöny épp akkor rebben meg, de nem látom ki állt mögötte. Nos, kavarog egy gondolat a fejemben, hogy furcsa események előtt állok a következő hónapokban.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
