A januári hideg sötét napok nem tesznek jót a téli depressziónak. Ezt megállapíthatjuk. Délután fél öt, és már sötét van, mintha este nyolc lenne. A szervezetem is becsapva érzi magát, így legyűrhetetlen ásítozásban kezdek, ami ragadós, így a kollégák is seperc alatt átveszik tőlem. Egyetértünk abban, hogy ma már nem tehetünk többet az emberiség üdvéért és lassan pakolásba kezdünk, hogy elinduljunk a nem várt tömegközlekedési mizériával otthonaink felé.
Szedem a lábam az utcán, próbálom a lehető legkevesebb szabad testfelületemet kitenni a hidegnek, így majdnem olyan vagyok, mint akinek nincs se nyaka, se arca. Nem a legjobb évszak ismerkedésre a szabadban, ezt is megállapíthatjuk.
Ahogy sietek lefele a metró megálló felé, érzem, hogy a táskám nem várt ujjongásba kezd, jelezve, hogy valaki felvenné velem a kapcsolatot a bele rejtett mobilon keresztül. Semmi kedvem levenni a kesztyűt és kotorászni a táskámban, amiben rendszerint csak akkor találom meg a telómat, ha a hívó fél már feladta a huszadik csengetés után és letette. Most azonban szerencsém van, nagynéném kitartó és türelemmel várakozik, hogy kedvenc unokahúga végre előkotorja a ketyerét.
– Szia, mondjad! – lehetnék kedvesebb is a nagynénémmel, de a hideg miatt nincs erőm lelkesebben a telefonba szólni. Amúgy is még két perc és az arcizmaim megfagynak.
– Szia Prücsök! Komolyan mondom nem értem, hogy minden fiatal kezében látom a telefonját és hogy fel sem nézve nyomkodja még az utcán is, bezzeg téged, ha hívlak, legalább egy emberöltő mire felveszed!
Nagynénémet kb. ezerszer kértem, hogy ne hívjon prücsöknek, mert ami jól állt 10 évesen, az majdnem hogy biztos hogy nagyon gáz harmincöt évesen. Teóriámat, hogy még mindig, amikor velem beszél telefonon, a hosszú szőke loknis hajú kislányt látja, abszolút alátámasztja, hogy a „fiatal” korosztályhoz hasonlítgat. Jó, nem vagyok öreg, vagy középkorú, de lássuk be, már huszonéves sem.
– Jogos, ne hari, valamiért mindig olyan táskát sikerül választanom, ami az éppen szükséges holmimat nyeli el, úgy mint telefon, zsepi, lakáskulcs, sokkoló…
– Jajj Prücsök, ne dilizz itt nekem, a segítségedre van szükségem! Tudod a múlt vasárnap említettem, hogy lesz egy csípőműtétem, és hogy kell keressek valakit helyettem a munkában. Nos képzeld, előre tudták hozni a műtétet, és bele kell vágjak mert az orvos utána egy továbbképzésre külföldre utazik, így nincs is nagyon más választásom. Ellenben a probléma az, hogy ugyan a lány, akit találtam magam helyett tud kezdeni a helyeimen, de Mortonékat nem merem odaadni neki, tudod milyen rigolyás a férfi.
– Nem, nem tudom… – Próbálom az emlékeimbe idézni mit is kellene tudnom Mortonékról, de semmi nem jut az eszembe. Nagynéném takarítással és házvezetéssel foglalkozik, amit imád, és a családok is rajonganak érte. Precíz, alapos, megbízható, remekül főz, és a gyerekek is nagyon szeretik, így évek óta fix családoknál tevékenykedik felváltva. Valahol csak takarít, valahol főz is a családra egy-egy nap, valahol pedig a gyerekekre is felügyel egyidejűleg. De Mortonékról nem tudok semmit, szerintem nem is hallottam még róluk.
– Mindegy, nem is érdekes, csak azt akarom megkérdezni, hogy anyád említette, hogy szívesen vállalnál valami plusz munkát, és arra gondoltam megkérdezlek, hogy arra a fél évre, amíg gyógyulgatok, átvállalnád-e a Morton családot heti három alakalommal.
– Nos igazából amikor anyuval a plusz melóról beszéltünk, akkor arra gondoltam, hogy keresek egy másik könyvelői irodát, ahol még besegítek, és nem feltétlenül teljesen más munkára gondoltam.
Próbálok valahogy kikecmeregni a felvetésből és a megkeresésből, mert amúgy imádom a nagynénémet, és a pénz is jól jönne, de nem tudom magam elképzelni ahogy tollseprűvel rohangálok más lakásában vagy hogy kicsit drasztikusabb legyek, WC kefével.
– Jó hát tudom, hogy nem feltétlenül a takarításra gondoltál, de Mortonék amúgy nagyon korrekt emberek, és ragaszkodtak hozzá, hogy csak olyan embert vesznek fel a helyettesítésemre, akiért kezeskedem. És hidd el, hogy szinte semmi teendő nincs vele, alig van otthon a férfi, ellenben nagyon jól fizet azért a kis munkáért.
– A férfi? Most akkor Mortonék, többes számban, vagyis egy családról beszélünk, vagy egy férfiről?
– Mortonék tulajdonképpen Erik Morton, és egyedül él. Legalábbis még soha nem láttam barátnőt. Ünnepek közeledtével az édesanyja vagy az édesapja is meglátogatja, akik szigorúan külön jelennek meg az Úrfinál, mert egyszerre kész természeti katasztrófák. Nagyon jó ötlet volt hogy elváltak, mellesleg…
– Úrfinál? Hány éves? 18? – Vágok közbe kicsit értetlenül nagynéném szavaiba.
– Neeeem, dehogyis, azt hiszem most töltötte be a negyvenet.
Jó, ezek szerint a nagynéném nem csak engem emleget gyerekként, de másokat is, akár elmúltak harminc évesek, akár nem. Mindegy. Ellenben, ha tényleg nincs sok probléma, pláne munka „Mortonékkal”, akkor nagyon jól jönne a pénz így év elején.
– Jó és mikor kellene kezdenem?
– Arra gondoltam, hogy holnap eljöhetnél velem a házhoz, és megmutatom mi hol van, és mit kellene csinálni, és rögtön be is mutatlak az Úrfinak.
– A papa–mama kört kihagyjuk?
– Ki, mert nem is fogsz velük találkozni az alatt az idő alatt amíg helyettesítesz, nagyon ritkán esnek be, nem ebben a városban élnek.
– Rendben, akkor hova kell mennem és mikor? Jah, és amúgy Te miben takarítasz náluk?
– Jaj szívem, az teljesen mindegy, csak ne legyen olyan szakadozott ruha, mint amit most hordanak a fiatalok. És holnap délután ötkor tudunk találkozni az Ámbris téren?
– Nem hiszem, hogy van kedvem mínusz tíz fokban szakadt farmert hordani, de értem, rendben! Jó, az öt óra jó lesz, addigra már végzek bőven, szóval akkor ott találkozunk.
– Szia Prücsök, és köszönöm!
Jó, hogy nem látja a pofavágásomat, amúgy szerintem senki nem látná, mert az arcizmom teljesen lefagyott. Na most már azt is tudom milyen botoxoltnak lenni.
A metro után még két átszállás és már csörgetem is a kulcsot a zárban, hogy végre bejussak a jóleső melegbe. Bent a macskám, Lucifer, már a bokám körül tekereg, kész életveszély bejutni a szobába tőle. Színe hófehér, de nem bírtam kihagyni a fricskát, hogy Lucifernek kereszteljem. Amúgy a lelki vonulatát és személyiségét hűen tükrözi a neve, szóval azért nem lőttem annyira mellé. Nem bíbelődőm most vacsora készítéssel, bedobok egy szendvicset, Lucifer megkapja kedvenc halas konzervét, és a takaróm alá bújva egy kis TV nézés mellett el is alszom.
Másnap munka közben egy kis szünet erejéig rákeresek az Ámbris térre, nincs messze, a hegy lábánál van a szomszéd kerületben. Persze a hegy sem hegy, csak arra fele már meredeken mennek az utcák felfele a gazdagok negyedébe. Nézelődőm, hogy miként jutok oda tömegközlekedve, találok is egy buszt, ami már délután húsz perc alatt oda is szállít.
Kicsit még lötyögök a téren a kirakatok előtt, előbb értem oda, de szemem sarkából már látom is a nagynénémet süvíteni felém. Egyfolytában rohanva közlekedik és rendszerint száz százalékon pörög. De a helyzet az, hogy a kedvenc családtagom, még talán anyámnál is közelebb áll hozzám és furcsa módon nagynénémre is jobban hasonlítok, mint anyámra. Valószínűleg ezért is kaptam nagynéném keresztnevének bővített változatát.
– Szia Prücsök! Jajj de jó, hogy elvállaltad a munkát, most így nyugodt szívvel fekszem a kés alá. Remélem, hogy nem ijeszt el az Úrfi, kicsit morgós a szentem.
– Elijeszt…?! Morgós…?! Anna! Mit nem mondtál el nekem erről a munkáról?! Fakadok ki ingerülten.
– Jaj ne idegeskedj, minden rendben lesz! Nincs semmi különös Erik Mortonnal, kicsit magának való, és nem túl kedves, de alig fogod látni, állandóan dolgozik a szobájába bezárkózva, vagy úton van, szóval otthon sincs. Így viszont kosz sincs! Szóval nem sok a munka ahogy mondtam. Csak roppant kényes arra, hogy nem nagyon tűr meg idegent a házában, ezért kérte, hogy olyan helyettesítőt vigyek magam helyett, akiért kezeskedem. És érted a tűzbe is megyek Annabella!
– Szuper, akkor trécselni sokat nem kell az Úrfival. – mondom ezt cinikusan, de nagynéném elengedi a füle mellett, és közben gyalog már fel is értünk az egyik felfele futó utca végében álló vastag kőkerítéssel körbevett házához.
Nyílik a kapu… egy elegáns sötét autó gördül ki hangtalanul, mintha csak a föld felett suhanna. A tekintetem a hátsó ülést fürkészi, és a füstszürke ablakon keresztül megpillantok egy arcot. A szemek színét nem látom, csak azt, hogy ragyognak. A sötét kissé hullámos haj és a borosta pedig azonnal megrogyasztja a térdem. Pillantásunk összekapaszkodik, a lélegzetem inkább megakad, sem, mint most megzavarjon.
Nincs szerencsém, mivel a mátrix foglya vagyok, a kocsi tovább gurul szívdobbanásom tárgyával.
Következő rész:
fotó: Pinterest
