Apa azt mondja, anya nem szereti a világosságot. A félhomályban jobb a kedve, bántja a szemét a nap. Én nem értem, hogyan bánthatja, amikor mi Lizivel akkor szeretünk kint lenni legjobban, ha meleg van, és minden porszemet megvizsgálhatunk a leveleken. Igaz, én az esőt is szeretem. A csigák miatt. A csigák szépek és kíváncsiak. Megfigyeltem, hogy eső után mindig át akarnak jutni a járda egyik oldaláról a másikra. Biztosan nem tudják, hogy életveszélyes. Azt se értem, hogy amelyik átjut, miért nem figyelmezteti a többieket, hogy kerüljék el a bicikliseket, és csússzanak gyorsabban. Lizi szerint nem képesek rá, ami ezért fura, mert én se vagyok túl gyors, de ha jönne egy oroszlán, biztosan teljes erőmből rohannék. A csigák nem teszik, ezért látom őket kilapulva a járdán. Legszívesebben eltemetném szegényeket, de a nővérem nem engedi, mert akkor elkésnénk az iskolából. Apa korán megy dolgozni, nem visz el minket, mint másokat az apukájuk. Anya nem bír felkelni, mert fáj mindene. Apa szerint a lelke. Én nem tudom, hol van az ember lelke, mert láttam már olyan könyveket, ahol megrajzolták a szívet, a beleket, meg a tüdőt is, de a lélek nem volt egyikben sem.
Anya mindig szomorú. Nem emlékszem, mikor nevetett utoljára, talán, amikor egészen kicsi voltam. Ha elmosolyodik, mintha kínlódna. Olyan, mint Luca, aki, ha összeszidja a tanító néni, vigyorog, de mi tudjuk, hogy nincs jókedve. Délután, amikor hazaérünk, sokszor büdös van a lakásban. Anya nem takarít, nem mosogat el, és az asztalon maradt étel is bűzlik. Néha neki sincs jó szaga, mert nem fürdik. Nekünk minden este kell, hajat is kétszer mosunk egy héten, mert apa szerint a tisztaság alap, és az olyan szép lányok, mint mi, fontos, hogy egészségesek is legyünk. Lizi, ha van ideje, és nem kell tanulnia, elmosogat gyorsan, néha még fel is porszívózik. Én a szemetet szoktam kivinni, és olykor port törlök. A múltkor azonban levertem egy képkeretet. Mi voltunk négyen a képen, nem emlékszem, mikor készült. A nőverem kiabálni kezdett velem, és amikor szedtem az üvegdarabokat, még az ujjam is elvágtam. Anya közben aludt.
Én nem értem, az én anyukám miért alszik folyton, azt se, miért fáradt, hiszen nem csinál semmit. Apa azzal magyarázza, hogy vannak emberek, akik a futástól fáradnak el, és vannak olyanok, akik a bánattól. Azóta van ez, amióta egyszer anya kórházba került. Éjjel jött hozzánk a mentő, és bevitte. Ránk a szomszéd néni vigyázott, aki nem mondta, mi baja az anyukánknak, csak azt hajtogatta, hogy aludnunk kellene, mert másnap elalszunk az órán. Én azonban nem bírtam, hiába volt minden igyekezete, még csúnyán is nézett. Másnap a tanító néni leszidott, mert valóban nem figyeltem. Bámultam ki az ablakon. A levelek a fán anya hajára hasonlítottak. Éppolyan vörösek voltak. Aztán hazajött a kórházból, és attól a naptól kezdve nem beszél velünk. Próbáltam megkérdezni tőle, hogy tényleg olyan rossz hely-e a kórház, de csak elsírta magát. Az biztos, hogy a lélekhez van köze, mert azóta nincs jól az anyukám.
Egyik nap, amikor megérkezett a nagymama, és rettenetesen hangosan szörnyülködött, anya megszólalt. Hosszan nézte és kijelentette, hogy senkit nem akar látni, nem érdekli a lakás, apa se, mi se, a mama meg pláne nem. Őt csak az érdekli. De hát még nem is élt igazán, felelte a mama dühösen, itt van neked három ember, akiről gondoskodnod kell, aki szeret téged, és te elhagyod őket?
Akkor nagyon megijedtem, mert bár megszoktam, hogy nincs rend nálunk, hogy apa főz esténként, hogy nem finom az uzsonna, amit csomagol, de az, hogy anya el akar menni, megijesztett. Hová menne? És miért akarna itt hagyni minket? Nem vagyunk jók? Magdi mama legyintett, majd elkezdett pakolgatni. Anya bement a szobába, és sírt. Hallottam, nem túl vastagok a falak nálunk. Lizi nem volt itthon, táncra jár, én azonban kimentem a konyhába, és adogattam a tányérokat, hogy gyorsabban bepakoljuk a mosogatógépbe. Mama megkérdezte, hogy mennek a betűk, de azok nem mennek, így nem értettem, mit akar. Különben is alig tanultunk csak párat. Szépek meg színesek, és azt még szeretem is, amikor elvesznek és keresni kell őket a könyvben, de leírni már nem. Rosszul kanyarodnak. Nem úgy, ahogy az én kezem akarja. Ha radírozok, még csúnyábbak.
Verset tudsz-e, tette fel a kérdést, de én csak A cinege cipőjét tudtam, azt kezdtem el mondani. Azt mondta, szép, de Petőfi szebbeket írt. Megrántottam a vállam, és hagytam, hogy elindítsa a gépet. Amikor arra kért, hogy üljek le elé, hogy átnézze a hajam, tudtam, hogy tetűt keres. Alaposan áttúrta, majd közölte, hogy serke van benne, de tetű nincs. Fellélegeztem. Az jó, gondoltam. Apa nem volt ennyire boldog. Hol szedhette össze, nézett a saját anyjára idegesen. Honnan tudjam, mordult rá a mama. Biztos az iskolából hozta. Ő mindenesetre lecseréli az ágyneműt, azalatt apa ugorjon le a patikába irtóért.
Lizi pokolian mérges lett rám, amikor hazaért. Ha neki is lesz, kicsinál, jelentette ki, mert a lányok őt halálra fogják szekálni, és senki le nem mossa róla a tetves Lizi nevet. Rosszul esett, amit mondott, mert én tényleg nem tudom, miért és hogyan kerültek a hajamba. Közben apa megjött azzal förtelmes szagú valamivel, amivel bekenték a fejem. Várnunk kell, hogy megdögöljenek, aztán egyesével leszedem őket, közölte a mama. Addig maradj nyugton, írd azokat a t betűket szépen, tette hozzá, és kiment a konyhába, hogy főzzön valamit.
Ott bűzölögtem a kis szobában, és nekem is fájt valamim, talán az a lélek, gondoltam. Vajon, hogy fájhat, amit lerajzolni se lehet? Mi lett anyával, hogy ennyire szomorú? Vajon velem is ez lesz, ha sokat gondolkodom ezen a fájáson, aminek nincs helye bennem?
Míg sült a tészta, apa maga elé ültetett, és minden egyes hajszálamat húzva ő szedte le a serkéket, akik állítólag kapaszkodtak, mint a fene, pedig nem is láttam a kezüket. Egy idő után már fájt a fejem, de nem mertem megszólalni, nehogy mérges legyen. Egy és fél óra, jegyezte meg keserűen. A rohadt életbe. Ne szitkozódj, lehetne rosszabb is, jegyezte meg a nagyi. Aztán megmostuk a hajam, és olyan, de olyan fényes lett, mint még soha. Biztosan azért, mert háromszor tettünk rá sampont.
Vacsora után Lizi kijelentette, hogy olvasni akar, ne szóljak hozzá, apa gépezett, én meg a t betűimmel bajlódtam.
Nem kellene szakemberhez fordulnotok, kérdezte a mama halkan, hogy ne halljuk. Nem javul, pedig már három hónap telt el.
Tudom, mondta apa. Ki tudja, az mennyibe kerül? De hát csak egy magzat volt. Alig pár centi, én nem értem, miért nem gondol ránk. Hogy lehet fontosabb az a semmi kis élet? Ne mondd ezt, szólt rá keményen a nagyi. Láthatod, hogy a poklok poklát éli át. Vidd el orvoshoz, mert rámentek mind.
Apa nem tudom, mondott-e valamit, mert megszólalt a telefon, és a papa kereste a mamát, mert nem találta a kék ingét, amit okvetlenül fel akart venni holnap. Jellemző, mondta neki. Jó nagy lehet a szekrény, ha nem látod a vállfán!
Másnap reggel nem kettesben mentünk suliba. Esett, de én nem akartam kocsival menni a csigák miatt. Meg is mondtam. Így jóval előbb indultunk, hogy legyen időnk kikerülni mindegyiket. Anya beteg, kérdeztem, amikor odaértünk az iskola elé. Igen, de meg fog gyógyulni, felelte. A magzat is, kérdeztem újra. Lizi ingerülten belém bökött, és odasúgta, hogy azt se tudom, mi az, hallgassak. Ő nem, mondta a mama csendben. Arra gondoltam, talán az a valami se jutott át az úton, amikor esett az eső, és olyan lett, mint az elgázolt csiga. Csak anya nagyon szerette őt, úgy, ahogy én a kilapítottakat. Ne aggódjatok, nem lesz baj, mondta végül, és megpuszilta az arcunkat, aztán intett, hogy mehetünk. Vissza se néztem, mert majdnem ráléptem egy eltévedt csúszóra, alig tudtam átbotlani rajta.
Úgy gondoltam, ha találok még párat délután, hazaviszem őket a kertbe, nehogy baj érje őket. Hátha anyának könnyebb lesz tőlük a lelke.
Kép forrása: Pinterest
