Mindig úgy gondoltam anyámra, mint kemény, könyörtelen asszonyra. Nem ismert kíméletet se állattal, se emberrel szemben, legalábbis így hittem én gyerekként. Láttam, ahogy agyonütötte a kutyánkat, mert az megharapta az öcsémet, de elpusztította a kutyakölyköket is, mert nem volt rájuk szükség. Ez faluhelyen nem volt halálos vétek, nem szaladtak az emberek ivartalanítani a ház körül ideig-óráig kóválygó állataikat. Én azonban szenvedtem ettől, ahogy a csirkék pusztításától is. Nem a levágásukra gondolok, hanem arra, amikor megbetegedtek és szenvedtek a ládákban, ahogy véresre csipkedték egymás fenekét.
Sokáig az se jutott eszembe, hogy anyámnak lehetett gyengéd oldala is, pedig ha becsukom a szemem, látom, hogy kockaházunk kapujában áll és vár. Mindig kiállt várakozni, pedig tudta, hogy nem jövünk, hiszen messze élünk. Évekkel halála után jöttem csak rá, hogy az ő szeretete ebben mutatkozott meg. Nem tudta másképp megmutatni, mert nem voltak eszközei. Gyűlölt sütni, főzni, az étel se volt az ő szeretetnyelve. Ha megkérdezte volna valaki, mit is szeret igazán, valószínűleg két dolgot említett volna: olvasni, de szigorúan csak ponyvát, meg cigarettázni, ami valamiféle dacot jelentett neki a világgal szemben. Hiába tudta, hogy nem tesz jót neki. Ha rágyújtott, otthon volt az érzésben, amit a mozdulat adott neki. Lebeszélni nem lehetett, még unokája mellett se bírta ki, hogy ne füstöljön, ami miatt nagyon haragudtam rá. Olyankor azt felelte, hogy a cigaretta az élete értelme. Ennél dühítőbb és szörnyűbb választ nem adhatott volna, de szóvá tenni nem mertem, mert ezerszer kijelentette, hogy az a legnagyobb öröme a világon. Hogy lehet egy anyának ennyi a boldogsága, tűnődtem, de megkérdezni képtelen voltam.
A kapuban állva azonban mindig más embernek láttam. Izgatott volt, mintha azt remélte volna, hogy aki jön, megváltást hoz neki. Képes volt ki-be rohangálni egész délelőtt, ha azt mondtuk neki, hogy nem tudjuk pontosan, mikor érkezünk, talán tíz és dél között. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy ha nem engem várt (bár erősen titkolta), akkor is így tett. Az a fejkendős asszony, aki kék tréningalsóban, klaffogó papucsban leste a kocsit, az anyám volt, aki soha nem ölelt meg, nem mutatta ki, hogy fontos vagyok neki.
Így, sok év múltával, amikor nincs harag a szívemben, már értem őt. Vagy úgy vélem, értem a viselkedését. Nem keresem már a hibáit, mert tudom, hogy egy olyan családban, amelyben felnőtt, ahol az apja elitta minden pénzüket, és nagykéssel kergette ki a családot az utcára, nem kaphatott sok szeretetet. Ha nem kapott, nem volt miből merítkeznie, és nem is tudott adni belőle. Ezért tudott kegyetlen és durva lenni, amit ő bizonyára nem annak gondolt, pusztán józanságnak, mert a falusi élet nem romantikus, nem érzelgős, csak a városi ember hisz mást. Ő gondolja, hogy a kismalacok a gyerekek barátai, hogy a tyúkokkal jóban lehet lenni, és a disznóvágás szórakoztató. Mindez azonban csak munka, fáradság és a megélhetés eszköze. Aki része ennek a világnak, nem ábrándozik fényes nappal, esetleg csak este, ha bele nem alszik kimerülten az éjszakába.
Anyám erős asszony volt. Ritkán nevetett, de vágyott a szeretetre, ahogy mindenki. Ahogy múlik az idő, folyton eszembe jut, hogy lehettem volna megértőbb és kedvesebb vele, még akkor is, ha ő nem volt az velem. Talán megváltoztathattam volna a sorsát, ha nem önmagammal és a sérelmeimmel vagyok elfoglalva. Úgy hiszem, ha most lenne rá lehetőségem, akkor is nehezen ülnék le mellé beszélgetni, mert tudnám, hogy a fal közöttünk majdnem az égig ér.
Viszont nincs olyan hatalmas építmény, amit téglánként vagy kövekként le ne lehetne bontani. Meg kellett volna próbálnom, ahogy mindenkinek ezt kellene tennie, amíg van rá módja.
Abban a másik világban is biztosan a kapuban pöfékel. Csendes mosollyal gondolok arra, hogy Szent Péter bizonyára két kézzel hajtja el a füstöt, és azon bosszankodik, hogy az a kis törékeny asszony, miért áll mindig mellette nézelődve, hiszen oda ugyan kit várhatna még? Inkább örüljön, hogy jó helyre került, és próbáljon már leszokni, mert kellemetlen szagú lesz a Mennyország ablakain szálló fehér függöny. Arról nem is beszélve, hogy gyorsan besárgul.
Kép forrása: Pinterest
