Az a régi, lassú élet hiányzik nagyon

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy a lassúság mióta vált negatív fogalommá az emberek szemében. Ha valaki lassú, akkor beteg, öreg, netán lusta, gondoljuk sokszor. Azt várjuk, hogy mindenki siessen, azonnal oldja meg a gondjainkat, szolgáljon ki, lásson el, hallgasson meg. A világra fogjuk, mert túl sok az információ, a ránk zúduló újdonság, amely alól nehéz kivonni magunkat. Úgy érezzük, lemaradunk valamiről, pedig semmiről nem lehet, ami fontos, aminek az életünkben kell lennie.

Ha visszagondolok a régi időkre, amelyeken a maiak csak elnézően mosolyognak, eszembe jut, hogy délutánonként volt időm játszani suli után. Nem kellett millió más elfoglaltságot találni nekem, hogy okos és intelligens legyek. Nem erőltették rám a dolgokat, és ellehettem a gondolataimmal, vágyaimmal egymagamban is, ha úgy tetszett. A tévében nem láttam minden másodpercben valami izgalmasat, a sorozatokra pedig egy hetet kellett várni, ami persze olykor bosszantott, de megszoktuk, és szerettük a keddet, a pénteket, mert aznap délután már benne volt a pakliban az esti tévézés, amikor is együtt vitattuk meg a Dallast, a Magnumot, a Columbot és sorolhatnám.

 
 

Természetesen velem nem egyeztették szüleim, szomszédaim a fontosabb eseményeket, én mégis megéltem, ha nézhettem, hiszen nem tolakodott az agyamba ezer millió más. Jó volt, hogy még lehetett várni, vágyakozni és unatkozni. Ma már ezt unalomnak, semmitmondó életnek hívják, pedig ábrándozni, fantáziálni nem utolsó elfoglaltság. Sajnos a készen kapott ételek, filmek, sorozatok, életek korában nehéz elhinni, hogy valami lehet másmilyen is. Régen pontosan az volt az egyik legizgalmasabb, hogy bizonyos történeteket, eseményeket, helyeket elképzelhettünk magunknak, és évekig nem láttuk a valóságot, amely talán csalódást okozott jó vagy rossz értelemben, de nem bántuk.

Lassítani már nem lehet, mert a várakozás nem erénye a mai embernek. Hangos, tombol, türelmetlen, és mindent azonnal akar. Abban a már elvétve létező világban nem kellett percenként bizonyítani, hogy jók vagyunk, informáltak és minden holmink megfelel a 21. századi trendnek. Még ki lehetett lógni a sorból, és ha furán néztek is a különcre, elfogadták, hogy nem mindenkinek hosszú, sima haja van, nem feltétlenül ugyanazt a ruhát hordja, ami minden második butikban kapható, és mer mást ültetni a kertjébe, mint füvet és bokrokat. Ha belegondolunk, akkor is voltak olyan kinézetű énekesek, akikre ma minősíthetetlen szavakat mondanak: pl. Boy George, Limahl, Madonna se volt még viaszbábu, és nem akartuk őket keresztre feszíteni, mert mások, se skatulyába helyezve felcímkézni. Mintha többet tudtunk volna az emberségről és az elfogadásról, mint manapság.

Hiába mondja bárki, hogy ami volt, elmúlt, mert itt nem a nosztalgiáról és a retróról van szó feltétlenül, hanem az emberi mivoltunkról. Arról, hogy könnyebben megálltunk az utcán segíteni, teszem az beszélgetni. Amikor még sétáltunk a folytonos rohanás helyett, és ráértünk érdeklődni a barátainkról. Ma már az is valaminek számít, ha írunk nekik, nemhogy személyesen találkozzunk velük, hiszen ANNYIRA elfoglaltak vagyunk. Ebben benne van természetesen az is, hogy nem volt internet és telefon. A balesetet szenvedőt nem felvenni akartuk, hanem megsegíteni. A 21. században egy jó képért akár az életünket is veszélybe sodorjuk. Már csak akkor hiszünk el valamit, ha van róla fotó vagy videó. Mit ér egy kép egy élethez viszonyítva? Gondoljunk csak bele a porosodó fotóalbumokba? Számítanak ma már? Aligha. Legfeljebb pár embernek, aki még emlékszik egy-egy képen szereplőre, de már alig, vagy tévesen. Így lesz ez a telefonon vagy gépeken elmentettekkel is. Minden utazást agyonfényképezünk, ezt magamról is állíthatom, miközben elvétve nézem vissza a képeket. Mert nincs időm. Akkor minek? Miért szalasztjuk el a pillanatot, a varázst, azt az illatot, amit felénk sodor a szél, csakis azért, hogy egy másodpercet megörökítsünk az örökkévalóságból? Talán félelemből, mert abban reménykedünk, hogy később visszakaphatunk valamit az időből, amelyről lemaradtunk. Ördögi kör. Sose lesz már a miénk, ami elmúlt.

Vajon lehet-e lassulni még manapság? Ki lehet-e lépni a mókuskerékből? Rávághatjuk, hogy igen, de meg is merjük tenni? Ha lenne bátorságunk, akkor esetleg, de a szívünk mélyén mér tudjuk, hogy a technika átvette a hatalmat a lelkünk felett. Hány gyereket látunk manapság a játszótereken, utcákon, udvarokban? Egyre kevesebbet. Még akadnak olyanok, akik fociznak, bicajoznak, de a padok már nincsenek tele viháncoló fiatalokkal, legfeljebb a gyeses anyukák ülnek fáradt arccal a homokozók szélén, és ha beszédbe is elegyednek valakivel, csakis a gyerek a téma. Mi más lenne, közben meg írnak pár messenger üzenetet a férjnek, barátnőnek, hogy jelezzék, élnek.

Beszippantott bennünket a változás, amely hurrikánként söpört végig a világon az elmúlt huszonöt-harminc évben. A világ kitágult, elérhetőbb lett, csak az emberek lelke nem készült még fel erre, ezért leszünk egyre elszigeteltebbek és magányosak. Ez nem az öregség feltétlen következménye. Ez az emberi létünk, reakcióink, hozzáállásunk eredménye, amely sajnos megállíthatatlan. Egyik kezünkkel visszafelé nyúlnánk, a másikkal előre, mert csábító, miközben szétrepedünk a kettő között érzelmileg és gondolatilag. Nem vagyunk könnyű helyzetben, de hátha erre is lesz megoldás az évek során. Vagy elfelejtünk emlékezni és ábrándozni a múltról.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here