Az ész nélküli ítélkezések kora

“Istenem, add, hogy ne ítéljek 
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.”
Reményik Sándor
A 21. század egyik legnagyobb rákfenéje a gyorsan kimondott ítélet lett. Mindenhol és mindenkor véleményt mondunk. Ítéleteink nagy része megalapozatlan és üres. Nagyon sokan csak hallatni akarják a hangjukat. Mindegy mit mondanak, mindegy, hogy hogyan, csak valahogy a vélemény bennük ne maradjon. Talán szorulást okoz a torokban?

A véleménynyilvánítás nem is lenne akkora baj, ha nem párosulna erőszakos megnyilvánulásokkal. Olyan erős brutalitás szaga van, hogy sokszor azt gondolom, istennek hála, hogy a szavaink nem okoznak azonnali halált. Valamiféle rögtönítélő bírósággá nőtte ki magát az internet népe. Történjen bármi: rongálás, vandalizmus, állatkínzás, cserébe a legtöbb ember ölni és kínozni akar. Természetesen nem arról van szó, hogy valaki helyesli az ilyesmit, nem a gonoszság mellett voksolok, csak az a megdöbbentő, ahogy felnőtt, érettnek aligha nevezhető emberek egy neten látott cikk után kibelezni, megnyúzni, agyonverni akarnak valakit, aki lehet, hogy hibázott vagy nagy a vétke, de talán nem érdemli meg azonnal a lincselést.

 
 

A kommentelők többsége minősíthetetlen kifejezésekkel adja a világ tudtára a felháborodását. Való igaz, hogy a mai világ olyan felháborítóan durva, közönséges, erőszakkal teli tud lenni, amilyent nem nagyon tapasztaltunk régebben, de azért kell lennie egy határnak.

Az emberi kegyetlenségnek, az egymás iránt elkövetett gonoszságnak nincs mértéke. De a reakcióink, a miértek, az okok, az indokok talán nem elégségesek a válaszokra, még sincs szükség arra, hogy örökösen szitkozódjunk. A net tele van átkokkal, rosszindulattal és komoly fenyegetésekkel.

Vajon tényleg ennyire kicserélődött a világ emberileg, vagy ez csak egy primitív réteg? Vajon tényleg le kellene gyilkolni azt, aki megelőz az utakon, aki bevág elénk egy szűk utcában? Vajon, ha szabad kezet kapna mindenki, mivé fajulna az emberiség?

A 60-as években végeztek egy kísérletet azzal kapcsolatban, hogy az emberek hajlandók-e kínozni a társaikat, ha nincs következménye a cselekedeteiknek. Szabadon lehetett áramot vezetni abba, akiről azt gondolták, hogy egy kérdésre rossz választ adott. A kutatást végzők még biztatták is a kísérlet résztvevőit, hogy emeljék a fájdalom okozás szintjét, hiszen nem jár büntetés érte. És a kísérlet eldurvult. A résztvevők 65 százaléka hajlandó volt elmenni a végsőkig…. A fájdalmat eljátszó színész látványa nem állította meg őket.

Pedig ez a teszt csak az engedelmességet vizsgálta.

A 21. század emberének engedelmességét a környezete, a társadalmi normák és elvárások szabják meg. Ha egy cikk alatt lehet névtelenül szitkozódni, vagy elítélni valakit azért, mert szebb, gazdagabb vagy egyszerűen másabb az átlagnál, akkor nagyon sokan meg is teszik. Könnyű a névtelenség leple mögött nem gondolkodni. Még könnyebb kiadni a napi feszültséget és hagyni, hogy a szürke tömegben a birkákkal együtt bégessen valaki.

Embernek maradni ebben az arctalan tömegben komoly próbatétel. Annyi sérülést hordozunk, hogy már csak így lehet? Hol marad a kulturált véleménynyilvánítás, az egyszerű vita? Fel kell robbanni belülről, hogy kijöjjön minden?

Mintha az emberek egy bizonyos hányada belül egy lőporos hordót üzemeltetne, és kéjesen várna arra, hogy robbanthasson. Félelmetes arra gondolni, hogy mi lenne, ha egyszer elszabadulhatna a pokol. A legrosszabb az, hogy mindezt a gyávaság leple mögé bújva teszik, mert igen kevesen mernek névvel kiállva a másik szemébe mondani olyasmit, amiről azt gondolják, joguk van megmondani.

Embernek maradni az embertelenségben… Nem új keletű gondolat, hiszen a történelem folyamán milliószor nem volt ember az ember. Nem viselkedett úgy, ahogy méltó lett volna hozzá. Talán egyszer eljön az ideje annak is, hogy ítéleteinket más köntösbe csomagoljuk. Egyszer még valamikor az ember, ember akar lenni újra, nem pedig fröccsögő, háborgó, arctalan massza.

Vajon merjünk-e bízni? Ugye még nem jött el a teljes romlás ideje?

fotó: Pinterest

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here