Bali Royal 1. rész – A “örökség”

Milán hatalmasat káromkodott. Apja pár hete halt meg, de anyja most nem haragudott minősíthetetlen modoráért. Tudta, hogy ritkán jön ki a sodrából, de ha igen, akkor a vulkánkitörés gyenge tábortűz mellette.

Most viszont alapos oka volt dühének. Apja étterme már egy éve a csőd szélére került, de ő nem adta fel és különböző módokon próbált pénzt szerezni. Uzsorakamatra kért kölcsön valakitől, akinek Milán nem hallotta még a nevét sem, de amikor felkeresték a lakásán, azonnal megjegyezte: Szuroknak hívták. Megtudta róla, hogy amihez hozzáér, azt viszi is, legyen az tárgy, ember vagy állat. Elsőre ez nem tűnt veszélyesnek, de amikor emberei letették Milán elé a szerződést, akkor tudta, hogy ő ehhez a pénzhez ragadt. Hozzá kapcsolódik most a hitel, mert apja után nem maradt más, csak ő. Ettől vált Szurok veszélyessé. Kölcsönt adott és azok, akik felvették, sose szabadultak tőle, mert képtelenek voltak fizetni.

 
 

Apja azonban váratlanul szívinfarktust kapott, és meghalt. Milán sejtette, hogy halálát előidézhették, de ezt nem tudta bizonyítani. A két gorilla mosolyogva borította rá az asztalt apja irodájában. Azt mondták neki, őket nem érdekli, hogy él-e az apja, vagy épp az örök vadászmezőkön teríti az asztalokat, csak a pénz, amit vissza akarnak kapni. Két hetet adtak, hogy előteremtse, és ha netán nem sikerülne, megeshet, hogy véletlen baleset fogja érni. Nem halálos, annak nem lenne értelme, de talán egyik karja nélkül kell majd dolgoznia, esetleg pár ujja bánja. Milán elsápadt, amikor ezeket széles vigyorral az arcán a képébe mondta egy Pitypang nevű állat, aki egy másik növénnyel érkezett, bizonyos Kamill-lal.

Két hét. Ennyi volt csontra kiszámolva. A papíron feketén-fehéren ott világított a kétszázötvenhárom milliós tartozás, amelyet apja nem fizetett meg.

A két „ügyintéző” arcán végig valami elképesztő bárgyúság ült, és butaságuknál csak a súlyuk volt jelentősebb.

Kedden este kilenckor jönnek. Ha nem lesz meg a pénz, tesznek róla, hogy kő kövön ne maradjon a nyomorult kis étteremből, amit meghittnek és családiasnak hirdetett Milán apja, az idősebb Rónai Gyula. A fiatalabb ekkor már rég Alaszkában élt és grizzlyre vadászott.

Miután elmentek és az ajtófélfa is a helyén maradt ajtóstul, Milán tudta, hogy nem maradhat a fővárosban. Ez nem Amerika, ahol el lehetne rejtőzni. Neki nincs kétszázötvenhárom milliója, olykor még ötvenhárom ezre sem. És ha nem tud fizetni csúnya világ vár rá.

Lassú, szinte robotszerű mozdulattal állította fel az asztalt miután azok elhúztak. Összeszedte a törött hamutartó maradványait is. Az iroda melletti apró fürdőben megmosta az arcát és eldöntötte, mit fog csinálni. Le kell lépnie az országból, mert ha marad, előbb-utóbb elintézik. Ez nem egy film volt, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rosszak meg… Akkor ő bele sem keveredhetett volna.

Apja soha nem avatta be üzleti dolgaiba. Gyereknek tartotta, pedig harmincegy volt és volt pár munkaév mögötte. Mindig a vendéglátás volt családjuk karmája. Már a dédszüleinek is cukrászdája volt. Nagyszüleinek kifőzdéje, és ez a kifőzde alakult át egy menő belvárosi klubbá, ahol napjában százával fordultak meg külföldiek, mert egyszer bekerült egy külföldi szaklapba, onnan fel a netre, és a csillaga innentől kezdve felfelé száguldott.

Milán nem akart mást, mint mixer lenni, a koktél készítés királya címre hajtott, de esélye sem volt rá, hogy egyszer birtokolja. Persze viccesen közölte apjával, aki kigúnyolta. A klubjuk, a bár nem egy hollywoodi film díszlete, itt nem fognak a cicababák csiricsáré koktélok tucatjai mellett elalélni. Maradjon csak pincér, és ha van kedve, szabadidejében nyugodtan kísérletezzen. Játsszon, ha annyira odavan azokért a színes löttyökért! Ez volt, amit engedett neki. Milán megpróbálta meggyőzni mondván, hogy egy jó koktél nevet ad a helynek, stílusa lesz és nem mellesleg borsos ára van. Apja azonban hajthatatlannak bizonyult. Nem éri meg a felhajtást, mondta ezredszer is.

– Anya, te nem érted, hogy apa rosszul gazdálkodott? Vagy a könyvelő csalt. Még nem tudom, egy biztos, ma megfenyegettek és ezek a fickók nem szórakoznak.
– Nem tudom, apád mit csinált, de szíve-lelke benne volt ebben a bárban. Sokszor benn is aludt, nem emlékszel? Gyerekként alig láttad, mert folyton azt hajtotta, hogy azért dolgozik, hogy te meg Gyuszi elboldoguljatok később.
– Emlékszem, de ez nem változtat semmin. A bátyám elhúzott a világ másik végére, mi itt maradtunk egy rakás adóssággal meg egy csődbe ment vállalkozással. Az embereket ki kell fizetni, fel kell mondani nekik, és a romokat el kell takarítani.
– Fiam, az a baj, hogy ezzel nem jutunk előbbre.

Milán végignézett anyján, aki még nem volt hatvan, és ha nem lett volna annyi szarkaláb a szeme körül, minimum tíz évet letagadhatott volna.

Magas, karcsú, ősz hajú asszony volt, az a fajta, akit az ősz fürtök nem öregítettek, hanem kiemelték arcának nemes vonásait. Milán tőle örökölte szálfaegyenes termetét, apja ugyanis anyjával ellentétben alacsony volt és kövérkés. Külsőre egyáltalán nem illettek össze, de ez nem zavarta őket az együtt töltött harmincöt év alatt egyszer sem. Szerették, becsülték egymást, és ez elég volt arra, hogy ne a szemüket lakassák jól a másikon. Hogy egyesek mit gondoltak velük kapcsolatban, az soha nem foglalkoztatta őket.

– Tudom, ezért kitaláltam valamit.

Az asszony lemondóan legyintett.

– Nem kapunk hitelt már sehol. Ha apád szerezhetett volna, sose fordul ahhoz a szörnyeteghez.
– Ezt pontosan tudom, és eladni sincs mit. Hiába szabadulunk meg a helytől, nem lesz elég a pénz, és ha eladjuk, vajon miből fogunk élni?
– Meg kell próbálnunk időt nyerni.
– Igazad van anya, de nem biztos, hogy türelmesek lesznek. Két hét alatt ugyan mit tehetnénk? Azalatt senki nem veszi meg. Mindenesetre fel kell számolni a helyet, aztán meglátjuk.
– Rendben. És utána? Mi lesz később? Miből fogunk élni?

Milán elfintorodott.

– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megvalósítsam az álmom… – jegyezte meg nem túl lelkesen.
– A koktélokra gondolsz?
– Nem egyszerűen a koktélokra. Én a legjobb koktélokat akarom csinálni a világon. És nevet akarok magamnak.
– Bár tudnálak támogatni, de örülök, ha megmarad a nagymamád kis háza Egerben, ahol eléldegélhetek.

Milán felállt és közelebb lépett anyjához.

– Nem hinném, hogy az biztonságos lenne – jegyezte meg.
– Ezt hogy érted?
– Nem fogunk tudni fizetni… Gondolod, hogy ez a maffiózó tétlenül tűri majd? Mondtam, hogy megfenyegetett. És ha nálam nem ér célt, akkor bánthat téged is. Ezért kitaláltam valamit.
– Úristen, úgy beszélsz, mintha a Keresztapában lennénk.
– Nem, anya, úgy beszélek, mint az az ember, aki félti az életét és a tied is. Ezért te semmiképp nem lakhatsz Egerben, azonnal rád találnának. Szeretném, ha Gyuszi után mennél.
– Alaszkába? Te meg vagy bolondulva? Sose bírtam a hideget.
– Most nem az a kérdés, hogy szeretnél-e ott élni vagy sem. Az sokkal fontosabb, hogy ne kerülj veszélybe. Ezek az emberek mindenre képesek a pénzükért. Én megpróbálok haladékot kérni, eladom a bárt, és ha minden jól megy, elmegyek Balira.
– Balira? Miért pont Balira?
– Messze van. Imádják a koktélokat. Megpróbálok pénzt keresni, és ha nem is sikerül, talán nem találnak rám és rád sem.
– Nem hinném, hogy egy mixer milliókat keresne.
– Tudom, de időt akarok nyerni. Nem azt mondom, hogy holnapra rendbe jön minden. De ha eltűnünk, talán egy időre nyugtunk lesz. Aztán majd kitalálom, hogyan tovább.

Jusztina asszony felsóhajtott. Nem érezte öregnek magát, de fiatalnak sem ahhoz, hogy egy másik földrészen kezdjen új életet.

– De mi a jó eget kezdjek én Alaszkában? – kérdezte nagy sokára.
– Anya, az a fontos, hogy életben maradjunk, és valahogy megszabaduljunk ezektől a fickóktól. Nem tudok választ adni a kérdésedre, mert nem látok előre a jövőbe. Viszont azzal tisztában kell lennünk, hogy itt maradni lehetetlen.
– Igazad van, Milán. De ettől nem lettem boldog.
– Egyikünk sem lett az, de apa ezt hagyta ránk. Mondhatunk bármit, haragudhatunk is, a tényeken nem változtat. Én megyek Balira, te Alaszkába. Hidd el, sikerülni fog!

Az asszony kibámult az ablakon. Egyenesen a szomszédos házfalra esett a tekintete. A város, ahol élete minden pillanatát töltötte, váratlanul kilökte őt magából. Vagy ő a várost, már maga sem tudta.

Folytatás kedden

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here