Amióta világ a világ, a felnőttek bántják a gyerekeket. Megalázzák, verik és számtalan sérülést okoznak nekik életük során. Amióta világ a világ, nincs ez így jól. Régebben jogot formáltak erre, teóriákat gyártottak, hogy miért teszik, pedig csak egy válasz van rá: mert tehetik, hatalmuk van.
Pár évtizede még általánosan elfogadott volt megütni egy gyereket, alaposan elfenekelni, és a pálca, nadrágszíj és a pofon használata bevált gyakorlat volt a mindennapokban. Azt gondolnánk, mára mindez megváltozott, hiszen a világ is átalakult, és a szülők, nevelők egy része már rá se mert szólni a rosszalkodóra. Ez csak részben igaz, mert bár van a társadalomnak egy olyan rétege, ahol a szülők megengednek bármit, de tényleg bármit, és a gyerek a tapétát is leszedheti a falról, akkor is csak mosolyogva csóválják a fejüket. De van egy másik szeglet is, amelyet nem látunk. Az, amelyben azok a férfiak, nők élnek, akik a maguk nemében egyenlők az ördöggel. Ez családon belül és kívül is elmondható. Nem kell messzire mennünk, lépjünk ki csak Pest megyéből, és azonnal észrevehetjük, hogy az értékek kissé mások. Talán azért, mert az emberekben nagyobb a bizalom olyanokban, akikre rábízzák a gyerekeiket, vagy jobban mernek hinni edzőknek, nevelőknek, tanítóknak. Természetesen ez rendjén lenne, nem is szabad ennek megváltoznia, de akkor is érdeklődni kell a gyerektől, milyen volt a táborban, a kiránduláson, az iskolában.
Ha a szülő folyamatosan teszi, egy idő után tudni fogja nagyjából, mi történik ezeken a helyeken. Pontosan sosem, mert a gyerek is, ahogy mindenki, a saját nézőpontjából meséli el a történeteket, ha elmeséli. Beszéltetni kell, mert csak ekkor derül ki, ha valami bántja. Nem lehet az a legfontosabb, hogy finom volt-e az ebéd. Ha kérdezünk, ha érdeklődünk, a gyerek érzi majd, ha megnyílhat.
Persze lesznek olyan kis sérelmek, amelyeket nem kell komolyan venni, nem kell leszedni a másik gyerek vagy a pedagógus fejét, és érezni fogjuk, hogy az nem valódi bántás, ha nem kapta meg, amit akar, vagy csúnyán néztek rá. A gyerekek sok felesleges dolog miatt tudnak nyafogni, sőt, ha látják, hogy van értelme, még inkább teszik. Viszont ismerve a sajátunkat, tudni fogjuk, hogy valódi-e a bánata, vagy szimplán a figyelmünkre vágyik. El kell érni, hogy nyitott és őszinte kommunikáció legyen köztünk, ami kemény és hosszú munka, nem beszélve a maximális figyelemről, amire egyre kevésbé vagyunk alkalmasak. Tisztelet a kivételnek.
Egy gyereknek sose lenne szabad azt éreznie, hogy rettegnie kell, ha valamiben nem elég jó, vagy büntetés jár neki, ha szorong, ha nem tűnik elég vagánynak. Soha, de soha nem szabadna hallania azt, hogy mi vagy, te, kislány, hogy ilyen gyáva vagy? Meg azt, hogy ne sírj, elmúlik, katonadolog. Az első mindenképp megalázó. Eleve a lányokat gyávának titulálja, és ezt rendjén valónak tartja, a másik része pedig azért borzalmas, mert nem veszi tudomásul, hogy a félelem természetes érzés. Mindegy, hogy valaki milyen nemű.
Sírni pedig szabad, csak a felnőttek nem bírják elviselni. Egyeseket dühít, mások a gyengeséget látják benne, pedig ugyanolyan érzés, mint a többi. A legnagyobb baj, ha a gyerekeket arra neveljük, hogy ne mutassák ki az érzelmeiket. Ne legyenek dühösek, bánatosak, ingerültek, mert az a külvilágnak kellemetlen. Miért? Vajon miért nem érezhetnek bármit, ami bennük van? A rosszul szocializált felnőttek korában a lehető legnagyobb probléma, hogy folyton rejtegetni akarják, ami bennük van. Nem mernek szomorúak lenni, félnek a szeretet kimutatásától, nem tudják fogadni a dicséretet, nem is adnak, mert nem ismerik a jelentőségét. Ha kevesebb olyan ember élne, aki gyerekkorában nem szenvedett el millió bántást, gyerekeink se szenvednének ennyit.
Igen, neveljük őket erősnek, bátornak, olyannak, aki feltalálja magát bizonyos helyzetekben és ne tutujgassuk agyon, ne szolgáljuk ki akkor, ha már rég képes vizet tölteni magának, vagy két lábon a hűtőhöz sétálni. De ne tegyük tönkre a lelkét. A lélek akkor reped, sérül a legjobban, ha olyanok támadják, akiket a tulajdonosa szeret, akire felnéz. A szavak sokkal nagyobbat ütnek, mint sejtenénk. Jobban kellene őriznünk mondandónkat, mert évtizedes sebeket ejthetünk másokon azzal, hogy odavágjuk őket. A fizikai bántalmás viszont egyenlő a hatalom mindenkori gyakorlásának bemutatásával. Ha a gyerek nem teszi, amit akarunk, ha nem úgy teszi, ahogy elvárjuk, akkor lépünk.
A verés, ütlegelés mindig a felnőttről szól, mert nem tudja elérni, amit kigondolt vagy elvárt. Erre azt is mondhatnánk, vannak rossz gyerekek. Ez tagadhatatlan, nem igaz, hogy mindenki angyalnak születik. Tévedés azt hinni, hogy nem hoznak magukkal gonoszságot, bármennyire nem tetszik ez nekünk, vagy tabu kimondani. Mégse szabad, szabadna soha testi fölényt alkalmazva nekiesni a kisebbnek, a gyengének és védtelennek, mert nem a mi akaratunk érvényesült. A kiabálás nem visz előre, mondják a tudósok, de olykor hasznos.
A szolnoki kalandparkban történek rávilágítanak arra, hogy sokkal, de sokkal több rejtett dolog létezik társadalmunkban, mint hinnénk. Ezzel nem azt mondjuk, hogy ne bízzunk egyetlen edzőben, pedagógusban, gyermekfelügyelőben, mert az tényleg maga lenne a pokol, de legyünk résen, és figyeljünk. Olyan emberek, akik túlságosan szem előtt vannak, akik kitüntetést kapnak, mindig valamilyen formában gyanúsak. Ne feledjük, ezekre felterjeszti őket valaki. Ennek a valakinek érdekében állhatptt, vagy a barátja volt, vagy jó kapcsolatban voltak… Hangsúlyozom még egyszer, vannak olyanok, akik megérdemlik, akik kezüket-lábukat törik, hogy segítsenek, de nem biztos, hogy őket megbecsüljük vagy látjuk.
Egy olyan edző, aki úgy motiválja a keze alatt nevelődő gyerekeket, hogy megalázza, pocsék ember. Ha nincs más a kezében, hogy elérje céljait, hanem üt-vág, vagy „vicces” büntetéseket talál ki, nem való abba a közegbe, ahol az lenne a célja, hogy minél többet kihozzon a rábízottakból. A versenysport mindig is kemény terület volt, sportolóink tarsolyában biztosan akad ezer meg ezer olyan történet, amelyben sírtak a megaláztatásoktól. Valahogy a társadalom elnézi ezt, mert csak az eredményre fókuszál. Beteg dolog, hisz nem attól lesz valaki kiváló, ha földbe döngölik vagy ízekre tépik eredményei fokozása érdekében.
A szolnoki eset rávilágít arra, hány meg hány esetben lehet szó rejtetten bántalmazásról. És nem tudunk róluk, mert nincs róla videó. A gyerek szava miért nem számít? Miért nem teszünk az ellen, hogy ilyen ne forduljon el többé? Nem fenyegetőzéssel vagy agresszióval. Egyszerűen úgy, hogy felgöngyöljük az ilyen dolgokat, és eltávolíttatjuk helyéből az ördögöt. Ehhez azonban az kell, hogy odafigyeljünk gyerekünk valódi érzéseire és mondandójára. Arra, amit nem mer kimondani, arra, amit nem láttat azonnal. Mindehhez persze az kell, hogy ne csak külsőségekben legyünk szülők, hogy mi magunk is ép lélekkel rendelkezzünk, és ne jusson eszünkbe odahaza bántani a sajátunkat, mert jó szóval nem jutottunk nála előre.
Mindez óriási munka és erőfeszítés. De csak ebben az esetben érhetünk el változásokat. Rajtunk is áll, mennyire lesz vidám, elégedett és erős a gyerekünk, akit nemcsak akkor kell szeretnünk és elismernünk, ha mindenben kiváló, vagy ha fotó készül róla a közösségi oldalak hazug tartalmai közé.
Kép forrása: Pinterest
