Vannak napok, amikor egyetlen nyilat sem kell kilőnöm. Ezeket szeretem. Ilyenkor az emberiség valamilyen megmagyarázhatatlan okból nélkülem is működik. Találkoznak, beszélgetnek, egymásba szeretnek, szakítanak, kibékülnek, megint szakítanak, majd hajnali kettőkor elküldenek egymásnak egy üzenetet, amelyben mindössze annyi áll: Fent vagy? Ilyenkor persze tudom, hogy a munkámra továbbra is szükség van.
Azon a szombaton eredetileg szabadságon voltam. Délelőtt tizenegykor egy szálloda tetején feküdtem napszemüvegben, és komolyan fontolgattam, hogy legalább huszonnégy órán keresztül nem foglalkozom az emberi érzelmekkel. De tizenegy óra hét perckor egy menyasszony mászott ki mellettem az ablakon. Az ember ilyen helyzetben kénytelen érdeklődést mutatni. A nő először a fejét dugta ki, aztán az egyik lábát, végül hatalmas fehér ruhájának jelentős részét. Egy darabig úgy lógott az ablakban, mint egy különösen elegáns függöny, majd sikerült feltornásznia magát a lapos tetőre. Felállt, körülnézett, és meglátott engem.
– Maga kicsoda? – kérdezte idegesen.
Levettem a napszemüvegemet. Most mit mondjak neki? Valljam be az igazat, hogy megijedjen?
– A karbantartó – böktem ki hirtelen. Ez jutott eszembe.
– Öltönyben?
– Vezető karbantartó.
Elfogadta. Az emberek esküvő előtt úgy tűnik, meglepően kevés dolgot kérdőjeleznek meg.
– Merre lehet innen lejutni?
Ránéztem a menyasszonyi ruhára.
– Feltételezem, nem a násznéphez igyekszik.
– De.
– Az ablakon keresztül?
– Menekülök.
– Akkor viszont biztos vagyok benne, hogy tényleg nem a násznéphez siet.
A nő lehunyta a szemét.
– Maga mindig ilyen idegesítő?
– Csak munkaidőben.
– Azt mondta, karbantartó.
– Is. Épp ezért.
A nőt Nórának hívták, bár ezt akkor még nem tudtam. Azt viszont azonnal láttam rajta, hogy nem egyszerű menyasszonyi pánikról van szó. Azt ismerem. Nem tapasztalatból. De hát mégiscsak Ámor vagyok…Az ember ilyenkor azt kérdezi magától, vajon tényleg élete végéig ugyanazt az embert akarja-e látni reggelente? Képes lesz majd elviselni anyósát karácsonykor? Nóra azonban nem félt, inkább dühös volt.
– A vőlegényem eltűnt – közölte.
Felültem.
– Eltűnt?
– Tíz perce kaptam tőle egy üzenetet. – Felém tartotta a telefonját: Sajnálom. Nem tudom megtenni.
– Ez kellemetlen – mondtam színtelen hangon.
– Kellemetlen???
– Szakmai ártalom. Hajlamos vagyok visszafogottan fogalmazni.
– Kétszáz ember ül odalent!
– Akkor nagyon kellemetlen.
Nóra rám meredt. Éreztem, hogy ideges.
– Meg fogom ölni. Nem magát, őt.
Na, itt kezdett érdekelni az ügy. Nem mintha a gyilkosság a szakterületem lenne, de a szerelem és az emberölési szándék között időnként meglepően keskeny a határ.
– Tudja, hol van?
– Nem. Mondom, hogy eltűnt! Maga süket vagy félnótás?
Próbáltam nem megsértődni. Nem az a szerepem és különben is én tudtam, hol van.. Lehunytam a szemem és megéreztem. A vőlegény három utcával arrébb, egy másik templomban volt. Ez még nekem is szokatlan.
– Szerintem tudnék segíteni.
Nóra gyanakodva nézett rám.
– Maga karbantartó vagy magánnyomozó?
– Szombatonként rugalmas a munkaköröm.
Tíz perccel később már az utcán rohantunk. Illetve Nóra rohant. Én elegánsan haladtam mellette. Isteni méltóságom bizonyos határokat szab. A harmadik saroknál megálltam. A templom előtt újabb esküvő zajlott. A lépcsőn vendégek álltak, virágok mindenütt, egy fotós hátrafelé gyalogolt, miközben olyan utasításokat kiabált, amelyek alapján úgy tűnt, katonai hadműveletet vezet. Ott állt Nóra vőlegénye egy másik menyasszony mellett.
– Megölöm – sikoltotta Nóra.
– Ezt már említette.
– Most már komolyan gondolom.
Amikor a férfi meglátta, elsápadt.
– Nóra?!
A másik menyasszony felé fordult.
– Ki ez?
– A menyasszonya – mondtam segítőkészen, bár nem hozzám szólt.
Nóra rám nézett.
– Köszönöm.
– Szívesen.
A másik nő arca megváltozott.
– A micsodája?
Ekkor már én is éreztem, hogy a helyzet kezd kissé összetetté válni.
A vőlegény, akit Péternek hívtak, felemelte mindkét kezét.
– Meg tudom magyarázni, csak eddig nem volt rá alkalmam.
Szeretem ezt a mondatot. Az emberiség legnagyobb katasztrófáinak jelentős része ezzel kezdődik.
– Hallgatunk – kiáltotta Nóra. A násznép is ezt tette, mert nem volt hozzászokva két ara látványához.
– Ez nem az, aminek látszik.
Ez pedig általában a második mondat. A másik menyasszony ekkor sírni kezdett és megbökte.
– Péter, ki ez a nő?
– Nóra.
– Ezt már tudjuk – mondtam.
Péter rám förmedt.
– Maga kicsoda?
– Karbantartó.
– Mi?!
– Hosszú történet.
Aztán kiderült az igazság. És csalódást kell okoznom: Péter nem két nőt készült egyszerre feleségül venni. Bár szakmailag érdekesebb lett volna. A másik menyasszony az unokahúga volt, akit alig ismert. Az apja reggel rosszul lett, kórházba vitték, a lány pedig pánikba esett és egyetlen, alig ismert rokonát kereste meg, hogy kísérje az oltár elé. Péter átrohant hozzá, úgy gondolta, a sajátjára még odaér, de amikor nem, akkor küldte azt az idióta üzenetet… Ja, és persze nem szólt, hogy ő is nősül…Minek szólt volna?!
– Akkor miért azt írtad, hogy „nem tudom megtenni”? – kérdezte Nóra. A vőlegény megmerevedett, majd előkapta telefonját és megnézte az elküldött üzenetet.
– Basszus.
Én közelebb hajoltam. Az üzenet eredetileg hosszabb volt. Jóval hosszabb, de a telefon valamiért úgy döntött, nem minden részét továbbítja.
– Annyira sajnálom. Ezt írtam valójában: Nem tudom megtenni, hogy itt hagyom egyedül. Apját bevitték a kórházba. Mindjárt hívlak.
Csakhogy az üzenetből valamiért csak az első két mondat ment el. Nóra lerogyott a templomlépcsőre.
– Én pedig kimásztam egy ablakon.
– Miért másztál ki az ablakon?
– Mert anyám az ajtó előtt állt.
– Értem.
– Nem, nem érted.
– Valószínűleg nem. – Hallgattak. A másik menyasszony is, de a násznép is elnémult.
Ott akár véget is érhetett volna a történet. Péter visszamegy Nórával. Az esküvőt elhalasztják, ha nagyon muszáj. Mindenki megnyugszik. Én visszatérek a tetőre. Csakhogy ekkor megláttam valakit a templomkapuban. Egy férfit. Negyven körül járhatott, sötét öltönyt viselt, és úgy nézte Nórát, mintha szellemet látna. Nóra is észrevette. Felállt és elindult felé.
– Tamás?
Ó, ne! Ismerem ezt a hangsúlyt. Péter Nórát leste idegesen.
– Ki az a Tamás?
Nóra nem válaszolt. Én pedig halkan felsóhajtottam. Szabadság. Persze. Tamás a nő első szerelme volt. Tizenkilenc évesen szerették egymást, de a pasas külföldre ment, Nóra pedig maradt. Tizenöt éve nem találkoztak. Most ott álltak egymással szemben. Nóra menyasszonyi ruhában, Péter három méterre tőlük, az unokahúg pityeregve, a násznép érdeklődve. Én pedig pontosan tudtam, mi következik. A nyilaim szinte bizseregtek a tegezben. Csak egyetlen mozdulat. Egy apró lövés, és kész. Régi szerelem. Nagy találkozás. Végzet. Minden, amit az emberek imádnak. Kihúztam a nyilat. Céloztam. Aztán Nóra megszólalt.
– Jó látni téged, Tamás.
Az ürge elmosolyodott.
– Téged is. Nagyon szép vagy.
Csend. Semmi villám, nulla remegés. Csak két ember nézte egymást szeretettel, akik valamikor fontosak voltak egymásnak. Erre Nóra megfordult, odament Péterhez és megfogta a kezét.
– Kísérd be a menyasszonyt! – közölte határozottan. – Üzenek, hogy késünk…
Visszatettem a nyilat. Ennyi… Az oltár előtt percek múlva ott állt Péter egy fehér ruhással, a padok egyikében meg várt rá egy másik fehér ruhás…
Én meg kiballagtam és elindultam vissza pihenni, élvezni a bágyadt napsütést, mire egy hang megszólalt mellettem:
– Elnézést!
Rápillantottam. Egy harmadik menyasszony toporgott előttem. Mezítláb, cipőjét kezében fogta.
– Maga tudja, hol lehet most szabad taxit találni?
Hosszan bámultam rá, majd lassan, mosolyogva levettem a napszemüvegemet.
– Hölgyem, én ma szabadságon vagyok. Sajnálom.
– Tényleg? Azt hittem, segíteni fog…Akkor mindegy.
Erre megigazítottam a zakómat és próbáltam kedves maradni, nehogy elsírja magát.
– Ki elől menekül?
A nő felsóhajtott.
– A vőlegényem elől.
Felsóhajtottam én is. Ez amolyan sóhajtozós nap morogtam, amikor az embernek egyszerűen el kell fogadnia, hogy a szerelem nem tartja tiszteletben a munkaidőt.
Folytatjuk…


























































