Minka 47. rész

Nándika napokon át kereste. Amikor megkérdezte Böskét, ő mindig annyit mondott, hogy elszökött. Rosszul volt megkötve.

– Anyuka miért bántotta? – kérdezte Minkát aznap este, amikor már az ágyban ültek. Nem mondta, kire gondol, vagy mire, nem is kellett.

 
 

– Miattad! Mert piszkáltad – vágott oda kegyetlenül a kislány.

– Nem piszkáltam.

– Akkor mit csináltál?

– Csak játszottam vele.

Minka nagy levegőt vett.

– Még buta vagy, és nem tudod, hogy a kutyákkal nem szabad így játszani.

– Nem vagyok buta! Megmondalak.

– Mondj csak meg, te kis árulkodó Júdás! Én aztán nem viszlek magammal ezután sehová.

A kisfiú felugrott és teljes erejéből belevágott Minka gyomrába. Hiába volt hároméves, ütése olyan erős volt, hogy a kislány összerándult, és sírva fakadt.

Erre a jelenetre lépett be Böske a szobába. Azonnal átlátta a helyzetet, mégis megkérdezte, mi történt.

– Minka azt mondta, buta vagyok! – visított Nándika. – Ugye nem vagyok buta, anyuka!

– Nem vagy buta! – torkolta le az asszony. – Nem hiszem el, hogy nem bírtok békében maradni. Te meg mindek cukkolod az öcséd? Lehetne eszed. Maholnap iskolás leszel.

– Nem cukkoltam. – Minka dacosan felvetette a fejét, és anyja arcába nézett.

Soha nem állt ki mellette. Mindig a fiút védte. Tehetett ő bármit, az anyja az öccsét szerette jobban. Ezt érezte, és hiába fájt neki, ki nem mondhatta.

– A hasamba vágott – mondta haragos arccal. Azt várta, hogy ez a mondata majd észre téríti az anyját, és rájön, hogy nem mindig Nándika a jobb. Tévedett, ahogy mindig.

– Biztosan nem hagytad nyugton. Ő a kisebb, értsd már meg, hogy neked kell okosabbnak lenned.

Minka gyűlölte ezeket a mondatokat. Ezerszer hallotta őket. Gyűlölte az anyját is, aki egyetlen alkalommal se adott neki igazat, nem is gondolt arra, hogy tán neki is lehet rossz. Nándikát meg azért, mert kihasználta, hogy kisebb. Az egész világ ellene van, és ettől a gondolattól pokolian fájt a szíve. Miért nem szereti őt senki? Miért fordul ellene mindenki? Ebben a családban neki nem lehet igaza, vele nem kedvesek. Biztosan azért, mert nem tartozik ide. Elcserélték, ahogy egyszer anyja mesélte valakinek.

Összetévesztették egy másik babával születése napján, egy nagyfejű fiúval, de Böske rájött. Szólt a nővérnek, aki nem kért elnézést, hanem szerbül rárivallt, amiből az asszony annyit értett, hogy sok a dolguk, megesik az ilyesmi. Ne csináljon belőle ekkora ügyet, a következő szoptatásnál már úgyis észrevették volna a hibát.

És ha akkor sem? Ha másik babát vittek? És ő a másik baba… Későn jöttek rá, és már nem lehetett változtatni rajta. Minka szilárdan hitte, hogy csak így lehet. Apuka se törődik vele, és bármennyire szeretné megmutatni, hogy ügyes, nem foglalkoznak vele. Pedig megtanult olvasni is előbb, mint az összes óvodástársa. De még az óvó néni se díjazta, amikor kiderült. Gúnyosan elmosolyodott, és annyit mondott, hogy akkor minek megy iskolába, hisz okos? Ott meg majd unatkozni fog. Mindennek megvan a maga ideje, butaság sietni.

A lányok közül azonban volt kettő, akinek tetszett. Már ezért megérte. Bár jobban szerette volna, ha apuka vagy anyuka könyveket is vesz neki, de egyik sem volt elragadtatva az ötlettől.

Másnap reggel arra ébredtek, hogy apjuk a konyhaasztalnál ül és kávét iszik.

– Jó reggelt! – mondta. – Mosakodjatok meg, megyünk Szabadkára. Tízre jön az autó értünk.

– Mindnyájan? – kérdezte Böske.

– Igen. Legalább veszünk táskát a lánynak, meg pár dolgot. Nándikát meg nincs kire hagyni, nem akarok mindig szívességet kérni.

– Anyámat ne kérjem meg?

– Úgyse vállalja, vagy fizetséget kér érte, mintha idegenekre vigyázna, nem az unokáira.

Misi nem kedvelte anyósát. Lusta némbernek tartotta, aki mindent megtesz azért, hogy ingyen jusson a dolgokhoz. Múltkor is egy tyúk volt az ára, hogy elmehettek kettesben a bálba. Nem a tyúkot sajnálta, hanem a két gyereket, akik hetekig rettegve aludtak el, mert a mumussal ijesztgette őket. Nem is tudták, hogy mi az a mumus, de féltek. A nagyanyjuk úgy mondta, hogy egy nagy fekete ember, aki elviszi a rossz gyerekeket, még az ágyukból is kilopja őket éjszakánként, ha nem fogadnak szót neki. Bolond az az öregasszony vagy szimplán gonosz, ez volt véleménye, és ez nem változott az évek során sem.

– Tegyél be vizet, majd eszünk valahol! Úgyis régen ettünk egy jó kis pjeskavicát hagymával. Vagy burekot, attól függ, melyiket találunk.

Minka szájában összefutott a nyál. Ritkán volt részük ilyesmiben, pedig a pjeskavica nem volt egy nagy dolog. Két pita közé tettek egy darált húsból készült fűszerekkel bőven megszórt húspogácsát, mellé éktelenül sok hagymát és ajvárt. Ennyi volt az egész, de nagyon finom volt.

Mire megitták a reggeli teájukat, meg bekaptak pár szem kekszet, meg is érkezett a kocsi. Csibész hangosan jelezte, hogy idegen közeledik.

– Adjon isten! – szólt be az előszobába a férfi. – Kint várok!

– Jól van, mindjárt megyünk! – mordult fel Misi ingerülten.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte Böske csodálkozva.

– Apám szerezte valahonnan, valami moravici bunkó.

Az asszony nem mondott semmit. A szomszéd faluval hadilábon álltak, senki nem tudta miért. Talán amiatt, hogy református volt mindenki, náluk meg katolikus. Ez épp elég volt ahhoz, hogy látatlanban gyűlölködjenek. Viszont fuvarosnak megfelelt.

Folytatjuk…

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here