Jelnek vette, hogy ugyanazon a napon látott egy ijesztő videót az elhízott, amputált emberek mindennapjairól, és kapta kézhez sokkoló vérvételi eredményeit. Emlékezetes szerdai nap volt, melyre még egy évvel később, a huszonharmadik szülinapján is emlékezett.
“Már meg sem kérdezheti az ember, hogy kérsz-e valamit enni? Válaszra sem méltatsz? Neked már nem jó a mi kajánk?” – zökkentette ki gondolataiból anyja sértődött monológja. “Bocsánat, elkalandoztam. Nem, nem kérek többet, köszönöm.” – már rég leszokott a győzködésről, magyarázkodásról. A bántások pedig lepattantak róla – legalábbis úgy tett, mintha nem fájna, hogy azok, akiket a legjobban szeret, nap mint nap elbátortalanítják.
Tíz perccel később, megköszönve a szülinapi köszöntést, már a bemelegítő köreit rótta, és az előző, keserű beszélgetésen töprengett. Vajon mi a helyes? Önző módon kitartani az új életforma mellett, vagy győzködni a családot? Végignézni, ahogy az elhízott, lomha testbe zárt szeretteit leépíti a cukor, az alkohol meg a cigi? Ha annyi fiatal fordult már hozzá segítségért, akkor a “sajátjait” vajon miért nem tudja meggyőzni, hogy tévúton járnak?
Egy óra múlva kimelegedve, zihálva, de mosolyogva és feltöltődve ért vissza a rozsdás vaskapu elé, amely olyan jól példázta a szülei általános hozzáállását és életszemléletét: amíg működött valami, addig nem foglalkoztak vele – majd, ha elromlik, összetákolják valahogy.
Csak nehogy túl késő legyen…
