Igaz történetek – Elsőáldozás

Az elsőáldozás nem más, mint Oltáriszentség első alkalommal történő magunkhoz vétele, Jézus testében és vérében való részesedés. Ez kilenc évesen értelmezhetetlen és félelmetes. Minden szó az ebben a megfogalmazásban, leszámítva a névelőt. Az áldozat, áldozás máris ijesztő, ha egy hittanra járónak eszébe jut Káin és Ábel. Mert nem érti, hogy Isten miért válogat a két fiú áldozata közt. Aztán, ha ezen valahogy túljut, márpedig harmadikosként gyakorlatilag lehetetlen, akkor jön a Jézus teste és vére kifejezés. Egy falusi lány, aki nem egy disznóvágáson vagy csirkenyak elvágásán van túl, mert a mindennapi életének része, nem érti.

Nem kannibalizmus ez? Hogy fogjuk megenni egy szép tavaszi reggelen Jézust? A plébános elmagyarázta, hogy ez csak egy ostya lesz, de mi nem hittük. Hogy lehet egy puha, ehető lapocska Krisztus teste? És ha az is lenne, miért kell magunkhoz venni? Tudtam én, hogy majd ki kell nyújtanom a nyelvem, ráhelyezi a pap, és nekem mindenképp úgy kell lenyelnem, hogy ne ragadjon a szájpadlásomra, mert ha igen, akkor az jelzi, hogy bűnös vagyok.

 
 

Anyám, aki nem volt hívő, sőt maga volt a hitetlenség falusi obeliszkje, annyit mondott tömören, vagy összerágod, vagy odaragad. Nincs más megoldás. Ez kicsit megnyugtatott, bár maga a rágás is furcsa tevékenység volt arra gondolva, hogy Isten fiát eszem. Nem volt ez jó sehogy sem.

Torkomban ott ragadt a gombóc hetekig, és összetöpörödött gyomorral vártam a májust.

Arra a napra szép fehér ruhát kellett csináltatni minden lánynak. Hogy kis menyasszony legyen. Újabb kérdés merült fel bennem, ami fokozni tudta amúgy sem kicsi szorongásom. Miért kell Jézusnak ennyi menyasszony és vajon nekem kötelező-e azzá válnom, hiszen még gyerek vagyok? Ezeket a kérdéseket nem mertem feltenni senkinek, mert könnyen kinevettek volna. A felnőttek képesek hónapokon át gúnyolódni a gyerekeken. Nekik nem fáj.  Vagy csak összesúgnak mögöttük és súlyos titkaikat elhallgatván, nem sejtik, hogy a gyereklélek milyen mély bugyraiban fortyog a rettegés az ismeretlentől.

Kilencéves lányra nem gyártanak menyasszonyi ruhát, ezért elutaztunk a szomszéd, Topolya nevű kisvárosba, és ott vettünk egy önmagában mintás, hófehér anyagot, amit majd Olga néni, a varrónő rám szab. A legjobb része a vásárlásnak az volt, hogy cérnakesztyűt és egy fátyollal, gyöngyökkel díszített koronát is kaptam. A kesztyű maga volt a finomság, a szépség. A korona pedig királylányságot jelentett, mi mást? Majd egy pici szütyő is járt a teljes képhez, mert Jézus csak a tökéletes lányokat szereti, gondoltam én.

A ruhaanyagot egyszerűen csodálatosnak találtam mindaddig, amíg meg nem láttam a varrónőnél, hogy mások milyen selyem és- tüllcsodákat találtak. Majd belehaltam az irigységbe, pedig annál különlegesebb érzés, hogy földig érő fehér ruhám lesz, még sose járta át a szívem. Hogy tudok-e benne lépkedni, az nem volt kérdés. Majd tudni fogok. Tudnom kell, mert, ha elhasalok, végem lesz, hiszen a templom zsúfolásig megtelik mindig azon a napon, és mindenki a kislányokat figyeli.

Még egy csodás fehér topánkát is beszereztünk, mire eljött a nagy nap. A papunk ellátott bennünket utolsó jó tanácsokkal, és mosolyogva szólt, hogy mise után zsúrra várja a társaságot, amit persze szüleink finanszíroztak, de nem bántuk. Lesz tejeskávé és kifli, ennyi volt az ígéret, és az akkor nekünk különlegesnek tűnt már csak az alkalom miatt is. Az utolsó hittanon  furamód jelen volt a plébános szakácsnője is, akiről mi gyerekfejjel is tudtuk, hogy az atya felesége, vagy ahogy anyám mondta, szeretője. Minden papnak kellett egy házvezetőnő-szakácsnő, aki addig maradt mellette, amíg terhes nem lett, akkor sietve elköltözött. Ez a jóasszony látta az izgalmunkat és odasúgta nekünk, hogy a hosszú álldogálás alatt, néha lépjünk ki a cipőnkből, mozgassuk meg a lábunkat, mert biztosan elzsibbad, vagy elgémberedik. Ezt a tanácsot azonnal elraktároztam.

Az utolsó próbatétel a fodrász volt. Ma sem értem, miért kellett hatalmas hajcsavarókat tenni egy kislány fejére, hogy abban aludjon, mert másnap csak így lehet Jézus menyasszonya. Ott sorakoztunk a piros műbőr székeken a falu egyetlen fodrászatában és vártuk, hogy becsavarva hazamehessünk aludni. A kemény fémcsavaróktól persze sokan karosszékben töltötték az éjszakát.

Amikor felvirradt az a májusi vasárnap, kialvatlanul, halálos izgalomban vissza kellett rohanni a fodrászhoz, aki még feltupírozta a hajunk és rátette a koronát. Ha szépek is voltunk, nem tudtunk már örülni. Vagyis én nem, mert azt sem tudtam, élek-e, halok-e azon a reggelen.

A mise végtelenül hosszú volt. Mi csak álltunk fehéren, kábán és talán a tejeskávéra gondoltunk. Erősen szédültem és kavargott a gyomrom. Hiába léptem ki a cipőből a fehér ruha takarásában, semmivel nem lett jobb. Ahogy közeledett az áldozás pillanata, egyre rosszabbul lettem. Csak arra koncentráltam, hogy ne hányjak a bársonyfotelek mellé, amelyek mögé sorakoztattak bennünket az oltártól nem messze. Volt egy vendég pap is, aki talán a végtelenségig beszélt volna, ha meg nem unja a miénk, és finoman át nem veszi a szót. A Miatyánk elhangzása után rémület fogott el, mert már nem sok választott el az áldozástól,  a pillanattól, amikor magamhoz veszem isten fiának földi megnyilvánulását. A szívem már kívül dobogott, a lábam remegett és rettenetesen fáradt voltam.

És akkor a papunk elkezdte a nyelvünkre helyezni a kerek ostyákat. Valahogy kitoltam a nyelvem, és amikor rátette, isten teste kísérő szavakkal, meginogtam. A mellettem álló lány belém csípett. Láthatta, hogy ájulás szélén vagyok. A fájdalom visszarántott a valóságba. Állva maradtam.

Valahogy vége lett a misének, szólt a pap, hogy megjött a fényképész, és csináltathatunk pár képet, ha akarunk. Mindenki tolongott, kapkodott. Az oltár előtt állt a tömeg, ahová máskor be nem tehette a lábát földi halandó. Anyám hiába keresett a szemével. Én lassan kivánszorogtam a tömegből és a fényes májusi napsütésben a templomkertben hányni kezdtem. Még akkor is óvatosan, hogy a ruhámnak baja ne legyen. Kis, varrott táskámból zsebkendőt vettem elő. Egy pohár vízért a lelkemet adtam volna. Az emberek jöttek-mentek, de senki nem törődött velem. Mire valahogy visszakapaszkodott a szín az arcomba, rám talált anyám.

– Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam.
– Akkor mehetünk fényképezkedni. – És mentünk.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here