Én, a férjem és a szeretője – 6. rész

“Mondjuk, ha egy csokor rózsával állítana be, nagyon el tudnék olvadni és bevetném az összes trükköt, amit eddig még nem. Tán nem hiszi, hogy kiismert engem? Én, Gina, a szexistennő vagyok, és ezt kész vagyok minden pillanatban bebizonyítani.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Az, hogy nem értem a férfiakat, nem jelent semmit. Ők is pontosan ugyanezt mondják ránk. Egyébként a nőket se értem sokszor. Viszont látom, hogy Szilárd hirtelen összezavarodott. Másként eszébe nem jutott volna, hogy terápiát akarjon. Ő nem az a férfi, aki ilyesmiben hisz, sőt ostobaságnak tartja. Most mégis győzködne. Átlátszó.

Én viszont tudom, hogy nem akarok semmit tőle. A mi házasságunk már régen megfeneklett, csak nem mertünk lépni és nem is igyekeztünk túlságosan megmenteni. Azzal is tisztában vagyok, hogy ehhez ketten kellettünk. Én se léptem, csak vártam. Talán ez sem volt bölcs döntés tőlem, mert kiböjtöltem, hogy Szilárd megelégelje a helyzetet, és így nem kellett önmagamat hibáztatnom. Ezért nincs értelme a folytatásnak. Mindketten tudjuk, hogy aminek eleje van, vége is. Nincs bennem harag, de azért nem akarom lejátszani azokat a meccseket, amelyekben ő kettőnk közt szaladgál, miközben azt hiszi, hogy rajta múlik az egész. Ez nem rajta múlik, mert neki itt már nincs szava. Azért nincs, mert én nem akarok már semmit tőle.

 
 

Lehet, hogy ő se tőlem, csak a régi életét, de már nem érdekes a közös jövőnk, neki a fontos az lenne, hogy a régi ne változzon beleértve a szép házunkat, a haverjait, no meg Ginát. Ez persze lehetetlen.

A férjem, aki még az, és hónapokig az marad, a kanapén aludt. Én nem mondtam neki, hogy menjen ki, de úgy látszik, volt benne annyi jóérzés. Biztosan el lehetett kenődve, mert az ágyat nagyon szereti, még akkor is, ha olykor más ágyában is jól érzi magát. Szerintem, a váláskor, ha semmi nem is kellene neki, az ágyat vinni akarná. Én nem ragaszkodom hozzá, hadd legyen boldog, ha már közösen nem voltunk benne azok.

Amikor reggel kitámolyogtam kócosan és kótyagosan, láttam, hogy kávét főz. Egyből lemerevedtem. Ekkora lenne a baj nála? Biztosan elromlott a GPS-e és oda irányította, mert eddig még soha nem láttam a konyhában forgolódni. Ja, egyszer elmosogatott. Vagy kétszer, nincs jelentősége.

Megkérdezte, hogy kérek-e, mire bólintottam. Kitöltötte és három cukrot pottyantott bele. Eggyel iszom ezer éve. Nem szóltam semmit, ugyan minek hánytorgattam volna fel? Benyúlt a szekrénybe és kivette a konyakmeggyet, amivel folyton ajándékoz, és nem jön rá, hogy nem véletlenül penészedik ránk.

Kipréselt egy mosolyt, amikor a csészém mellé helyezett egyet. Annyira elfogott a nevethetnék, hogy alig bírtam visszatartani. Csodálkoztam, hogy nem indul munkába, amikor leesett, hogy szombat van. Csak nem akar egész nap itthon lebzselni és beszélgetni?

– Akkor tényleg válni akarsz? – kérdezte, de nem nézett a szemembe.
– Igen – mondtam könnyedén. Ekkor gondoltam bele igazán, hogy magunk mögött hagyunk egy időszakot, de ez így van rendjén. Ha egy bögre eltörik, nem lehet foltozgatni. Ha megragasztjuk, a réseken ki-kicsordul a tej. Aztán meg lefolyna az oldalán a padlóra, és csak nagyobb galibát okozna. A mi életünk megsavanyodó cseppjeit nem lenne kedvem hónapok múlva a padlóról feltörölgetni.
– Miért? – tette fel az újabb kérdést. És láttam rajta, hogy nem érti. Tényleg nem.
– Mert már nincs értelme együtt.
– És a ház meg a gyerekek?

Esküszöm, azt hittem, rosszul hallok. Egy Zs kategóriás filmben a nő szokta ezeket a kérdéseket feltenni. Mintha a gyerek és a ház lenne a kapcsolat cementje. A ház egy tárgy, eladható, vehető, a gyerekek pedig egy idő után elmennek, és mire észbe kapunk nekik is gyerekeik lesznek. Nem vagyok hajlandó ilyen zsarolásnak engedni.

Megittam a három cukorban tocsogó kávémat és elhatároztam, hogy bemegyek a városba, mert az nem állapot, hogy itthon szívjuk egymás vérét, vagy inkább ő az enyém. Biztos voltam benne, hogy ő Ginához megy, mert azon az oldalon is van mit tisztáznia.

– Az életem a tét – mondtam végül határozottan. Ez annyira ütős mondatnak tűnt akkor, hogy magam is meglepődtem, hogy kiszaladt a számon. És persze nem bírtam ki, hogy ne mondjam:
– Úgy hiszem, most te is változtathatsz a tieden. Ott van Gina… Lehet, hogy új esélyt kaptál.

Ezt az ezoterikus dumát nemrég hallottam egy tévéműsorban és most a számra tódult. Ha tovább beszélgetünk, esküszöm, még a vonzás témakörét is megemlítem neki akaratlanul.
Felálltam és a fürdőszobába vonultam. Még hallottam, amint félhangosan megjegyzi, hogy a kedvenc inge nincs kivasalva. Tényleg ott várt a fotelben a vasalni való, nem értem rá, hiszen épp a válásommal voltam elfoglalva. Majd kivasalok, ha rendeződik az életem.

Amikor kijöttem a fürdőből, elnevettem magam. Szilárd az egyik világoskék ingét, ami állítólag a kedvence volt, kézzel nyújtogatta, hátha kisimul rajta a gyűrődés. Ez is egy módszer, gondoltam, de nem esett meg rajta a szívem, mert nem vagyok Teréz anya. Elgondoltam, hogy nemsokára Gina vagy akárki vasal majd rá, és ettől a gondolattól jó kedvem lett.
A változás nem mindig olyan gyötrelmes, mint gondoljuk. Néha egészen új embert bújtat ki a megszokás kígyóbőréből. Egy éve ilyenkor biztosan eldobtam volna mindent a kezemből, és kivasaltam volna, mert anyám arra tanított, hogy a férj kinézete a feleség feladata. Ehelyett most átsétáltam a gardróbba és pillanatok alatt felöltöztem.

Még nem tudtam, mit akarok csinálni, de Daninak volt kajája a hűtőben, így az anyai törődés gondja nem telepedett rám.

Pár perccel később már kinn voltam a kocsimban és nekivágtam a belvárosnak. A forgalom annyira elterelte a figyelmem, hogy észre se vettem, hogy ugyanott parkolok le, mint szemüvegvásárláskor. Kiszálltam.

Az első, aki szembejött velem, az egyik kolléganőm volt, akivel nem vagyok különösebben jóban, de azért szóba állunk egymással. Köszönt és elhaladt mellettem. Láttam, hogy a bal lábán szalad a harisnyája. Nem akartam rosszkedvet neki, ezért inkább szó nélkül hagytam.

– Rita, volna egy perced? – szólalt meg egy hang. Az előző nő volt az. El nem tudtam képzelni, mit akarhat, hiszen, csak munkahelyi dolgokról szoktunk beszélgetni.
– Persze – mondtam nem túl lelkesen. – Leüljünk?
– Igen, de ne itt kinn, inkább igyunk meg valamit!

Arcán zavar mutatkozott. Nem tudtam mire vélni. Biztos nem azt akarja velem közölni, hogy felmond. Ahhoz semmi közöm. Akkor mire föl ez az izgalom?

Az első kávézónál úgy rogyott a székre mintha haza is akarná vinni. Igaz, hogy esélye is volt rá, mert terebélyes hátsója alaposan belefeszült a támla és az ülőke közti résbe. Egy pillanatra megijedtem, hogy a szék talán nem bírja el. Kért egy duplatejszínhabos lattét és úgy falta, mint, aki nem evett aznap.

Ültem és vártam.

– Rita, nem bírom tovább, el kell mondanom valamit – szólalt meg a habzsolás végén. – Mélyen a szemembe nézett.  – Láttam a férjed valakivel.
– Ezt hogy érted?
– adtam az ostobát.
– Hát… Hogy is mondjam… Olyan helyzetben, hogy nem lehetett félreérteni.
– Azaz?
– Csókolózott egy magas, fekete hajú nővel.
– Ah! – jegyeztem meg. – Nem ügy, éppen válunk.

Márta álla leesett a térdére.

Azt nem tettem hozzá, hogy Gina nem magas és nem fekete.

Utolsó rész pénteken reggel

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here