Hogy ki vagyok én kérdést, nem egyszer, hanem ezerszer feltesszük magunknak. A válaszok hol megérkeznek, hol nem. Előfordul, hogy azt hisszük, ismerjük önmagunkat, máskor viszont fogalmunk sincs, mit miért teszünk. Azt sem, hogy az adott helyzetben miért reagálunk bizonyos módon, hiszen nem ezt vagy azt gondoltuk magunkról. Én én vagyok, de nem tudom, milyen vagyok. De legyek bármilyen, a legfontosabb feladatom az lenne, hogy elfogadjam és szeressem magam.
Vajon miért nem természetes ez? A múltban vajmi kevesen foglalkoztak azzal az emberek, hogy szerethetőek-e vagy sem. Legfeljebb egy-egy párkapcsolatban, vagy a szerelem kezdetén, de nem forgott e körül legtöbb ember gondolatmenete. Ma már alig múlik el pillanat, amikor nem ne azzal törődnénk, milyenek vagyunk a külvilág szemében.
Miért olyan nehéz kibékülni magunkkal? Annyival rosszabbak lennénk, mint a régiek? A valaha élt emberek sem voltak tökéletesek, ha másra nem gondolunk, ott van a Biblia, a mitológiák. Ha belelapozunk, azonnal láthatjuk, hogy az akkori emberek is esendőek voltak: csaltak, loptak, hazudtak, öltek. Nem éltek becsületes, tiszta életet, de nem tartottak folyamatos önvizsgálatot sem. Manapság túl sokszor törekszünk arra, hogy ízekre szedjük a lelkünket: vajon jó szülő vagyok? Megfelelő társa vagyok a páromnak? Vagyok-e elég művelt, érdeklődő, rugalmas és pozitív? Ha nemmel felelünk, képesek lennénk azonnal keresztre feszíteni önmagunkat. Nem a külvilág előtt, annak továbbra is hazudunk, hanem belül, ahol nincsenek tanúink.
Vajon miért vagyunk ennyire kritikusak? Miért nem értjük meg, hogy a világ nem tévedhetetlenekkel van tele? Hányszor meg hányszor hagyja el szánkat, a de hülye vagyok, úgyse menne, megint elhíztam, egyre kevésbé vagyok csinos-mondat? Legfőképp a nők értenek az önbántalmazáshoz. A férfiak teljesítményorientáltak, ők kevesebb érzelemmel birkóznak a nap minden percében. Őket a siker és számok foglalkoztatják. Természetesen akadnak kivételek.
Miért nehéz szeretni és becsülni önmagunkat? Elvileg ott van előttünk a tükör, amely megmutatja, kik vagyunk külsőleg, pontosabban milyenek egy adott pillanatban. Aztán ott van a belső tükör is, amely tele van emlékekkel, amelyekben harcoltunk, szenvedtünk, elbuktunk, de felálltunk, tovább léptünk. Kibírtunk ezer és ezer nehéz helyzetet, hazugságot, veszteséget, új terveket szőttünk, sikereink lettek, boldogok voltunk, mégse akarjuk elfogadni, hogy ezek is életünk részei. Szeretnünk kellene minden sebünket, ahogy szeretjük a felszabadult pillanatokat is.
Én én vagyok, tudnom kell, hogy az önszeretet az elfogadás legjobb formája. Nem vagyok, nem lehetek tökéletes, mert olyan nincs. Mégis lehetek önmagam számára megfelelő, elfogadható. Ha ezt elérem, már mosolyogni tudok a tükörre. Arra a tükörre, amely csak az én szobám falán lóg. Ez mutatja meg, honnan jöttem, mennyit haladtam, és hová jutottam. Ezt hívják életnek. Miért tagadnám meg önmagam? Lehetnék életem sztárja, de nem azért, mert az Oscar várományosa lennék, hanem azért, mert megérdemlem a jelölést. Azért, mert a bukások, a tévedések, a kemény harcok után nem fetrengek a padlón. Igen, itt vagyok, látom magam, és hiszem, hogy majd legközelebb sikeresebb leszek, mert úgy alakítom a világom. Nem a külvilágot, nem az embereket, hanem a saját nézőpontom.
Fogok még tévedni? Bizonyára igen? Elbukni, szenvedni? Megeshet, de ez nem ok arra, hogy ne lássam meg magamban a jót. Cselekedeteink, érzelmeink nem fehérek-feketék. Ezért lehetek még jobb, becsületesebb, akkor is, ha nehéz.
Én én vagyok abban az esetben is, ha nem vagyok bátor, ha gyávaságból visszahúzódom, és nem változtatok az életemen. Mégis tudnom kell, hogy nagyrészt rajtam áll, hogy szeretem-e önmagam. A visszaigazolás csak megerősíthet, de nem azért vagyok jó, kedves és szép, mert mások annak látnak. Azért is.
Mégis az a legfontosabb, hogy önmagamat elfogadjam azzal a millió hibával, amire nap, mint nap emlékeztetem magam. Bár lenne erőm nem észrevenni, nem keresni azokat!
Kép forrása: Pinterest
