Étienne és Victoire réges-régen

Szeretnék én is néha az lenni. Kibámulok az ablakon, de nem sokáig, mert, ha észreveszi, menten szóvá teszi. Halálos vétek nem teljes átéléssel hallgatni az óra eleji sanzont, amivel ráhangol bennünket a nyelvre.

Nekem nincs szükségem semmiféle hangolásra, nem vagyok gitár, szállok anélkül is, főleg így év vége felé. Néha úgy érzem, nem is szabadna megélnem az elkövetkező napokat, mert utánuk nem lesznek csodás álmaim. Éva, a legjobb barátnőm erre sóhajtana, és közölné, hogy ne legyek már ennyire nyálas, mert szinte fáj, amint romantikázom, pedig csak a Föld bolygón élek, a nyolcvanas évek eleje van és a világ szebb, mint eddig bármikor. Így gondolom én is, miközben erőszakkal visszarántom tekintetem kedvenc előadómra, aki összeráncolja homlokát. Tisztában van vele, hogy máshol járok.

Anyáék úgy tudják, Istvánék fizetik az utunkat, az ő szülei pedig az én szüleimről gondolják ugyanezt. Nem fogják felhívni egymást, ebben biztos vagyok. Anya kedves és jóhiszemű. Megbízik bennem. Istvánban meg pláne, ezért enged el vele. Apa nem ennyire engedékeny, de a hízelgés segített, és neki amúgy is a kicsi lánykája maradok öregkoromban is. Most tizenkilenc vagyok, de észre sem veszi. Néha megdöbbent, hogy úgy tekint rám, mintha copfos ovis lennék. Aztán ráhagyom, biztosan így könnyebb neki elviselni az idő múlását.

István…Már öt éve járunk. Első pillanattól kezdve szerelmes voltam belé, bár kérettem magam egy ideig. Jóképű, sportos, nagyon bejön. Hagyja, hogy kellően romantikus maradjak. Nem nevet ki azon vágyamért, hogy Párizsba akarok eljutni, pontosan ugyanabba a szállodába, ahol Ady is megszállt. Nem féltékeny rá, és ez tetszik nekem. Azt se mondja, hogy szánalmas ez a rajongásom, hanem belenyugszik. Ha a Hotel de l’Europe, akkor az. Kevés pénzünk van, de nem tántorít el bennünket semmi, csak, hogy a vonatjegyünk a francia-német határig szól. Szólna tovább is, de nekünk nem futja többre, mert enni is kell kint valamiből. A múzeumokról nem is beszélek, meg az Öreg Hölgyről, mert ha rágondolok, esküszöm, sírva fakadok a meghatottságtól.

Nem vagyok bőgőmasina, de Párizsba menni nem ugyanazt jelenti, mint elugrani Miskolcra. Miskolc zajos ipari város. Persze megvan a hangulata, és sok csodás emlék köt hozzá. Párizs viszont fehér és elegáns. Kilenc napom van rá, hogy végzetesen beleszeressek.

Leszállva a vonatról, amikor a hátizsák pántja két lépés után vájatot szánt a vállamba, még nem érzem, hogy közeledünk a csoda felé. István megsimogatja az arcom, és azt kérdi, izgulok-e. Noná, felelem, pedig a súly jobban zavar. Kijózanít. Végül stoppolunk. Két átszállással jutunk el a francia fővárosba. Kis híján bőgni kezdek, amikor megpillantom az Eiffel-tornyot. Én, Victoire, azaz Viktória Kazincbarcikáról, mindjárt megsimogathatom a csúnya vasszerkezetet. Meg is teszem. Csak állunk mereven, egyikünk sem tud megszólalni, akkora a monstrum. Gyönyörű és félelmetes is egyben, nekem a szívem is ilyen abban a pillanatban. István mosolyogva rám pillant, megfogja a kezem, és azt mondja kissé teátrálisan: Isten hozott a szerelem városában!

Leülünk a fűbe, én májkonzervet nyalogatok, miközben a szemem le sem tudom venni az irdatlan tömegű vasról. Hol alszunk ma, kérdem váratlanul, mert erősen alkonyodik. A nap szinte lezuhan az égboltról, de a város észre sem veszi.

Keressünk valami nyugis helyet, mondja higgadtan szerelmem. Feltápászkodunk és a térképet böngészve elindulunk Ady egykori szállodája felé. Úgy képzelem, azokon a köveken járok, amelyeken ő, ami persze nem lehet a valóság. Úgy érzem magam, mint egy csalfa szerető. Loholok a költő nyomában, aki Léda miatt jött a városba, István kaptat a nyomomban. Rég megbánta, hogy magával hozta a gitárját, de be nem vallaná. Besötétedik, és a város, ha nem is alszik, magába simítja a sok idegent, aki valamit vár tőle. Talán szerelmet, szórakozást vagy olcsó szikrát, amivel fellobbanthatja az érkezők mélyen szunnyadó tehetségét?

Egy kicsiny park mellett már nem bírja tovább se a lábunk, se a hátunk. Lerogyunk, és úgy alszunk el, hogy már nem is szólunk egymáshoz. Arra ébredek, hogy István a gitárját babrálja. Kócos, ahogy én is, de hihetetlenül jóképű. Talán tíz óra lehet, de senki sem siet.

Megpendíti az első hangot és én tudom, hogy Aznavour La Bohéme c. dala fog felcsendülni azonnal. A kedvencem. Halkan dúdolom, majd énekelni kezdem. Néhányan odapillantanak.  Egy szőke lányt látnak, akinek csillog a szeme, ül a fűben, mellette egy jóképű srác muzsikál mintegy önmagának. Aztán Edit Piaf dala következik, a Non, je ne regrette rien. Istenem, itt vagyok, Párizsban vagyok, a világ legszebb városában és énekelek.

Az emberek megállnak és a hálózsákomra pénzt dobnak. Jön egy pár, és elismerően bólogatnak. Ők finoman leteszik a papírpénzt, én meg Istvánra nézek és nevetek. Van valami varázslatos a pillanatban, a délelőttben és a levegőben, amitől nem lehet szabadulni. Aztán intek neki és magyarul kezdek énekelni. Omegát. A Lénát. Tapsolnak. Csillog a szemem és tán a lelkem is.

Két óra alatt annyi pénz jön össze, hogy egy éjszakára elég egy olcsó szállodában. Nem Adynál, nem a 36-os szobában, de akkor is ott, abban a városban, ahol annyit fájt a szíve, ahol szenvedett és szeretett, mert mellette volt a nő, akit imádott és gyűlölt.

Tizenkilenc vagyok, szerelmes és boldog. Nem akarok mást, mint a percnek élni. Meg akarom állítani az időt, hogy örökké foghassam a kezét annak, akit én szeretek. Nekem nem kell szenvednem, mégis átjár valami édesbús érzés, mintha az itteni falak kéretlenül is ontanák magukból a szomorú szerelmek illatát.

Én, aki még elhiszem, hogy a világ csodálatos és türelemmel van irányomban, olyan szerelmes leszek, mint még soha. A város szíve bennem lüktet, és kezem István kezébe simul. Ő rám néz, fejével a Szajna felé bök. Bólintok. A folyó lustán hullámzik előttünk, és ha dinnyehéj nem is, de piszkos flakon úszik rajta. Jól van ez így. Tökéletesen jól.