Renáta hosszan bámulta a kislányt, aki mosolyogva köszönt el tőle. November vége volt, fél ötkor sötét volt odakinn. Alig fél éve került az osztályába Annamária, és tudta róla, hogy bajok vannak náluk. Hátrányos helyzetű, ahogy a hivatalos statisztikában leadta, de ez nem jelentett semmit a papíron. A valóságban azonban egy elhanyagolt gyereket takart, akinek testvéreit már elvették a szüleiktől, ugyanis nem törődtek velük. Annamária már egy következő apukától született, mondjuk úgy, nem szándékosan. Anyja nnem érdekelte, hagyta, hogy a csípős szélben, kabát nélkül induljon kora reggel, hogy csak kapucnis pulcsit vegyen csak fel a rövidujjú tetejére. Mindig hiányzott valamije, ceruzái tövig koptak, könyvei maszatosak voltak, és a kislány mindig éhes volt. Gömbölyded teste, mintha örökösen raktározni akarta volna az ételt, kétszer sorban állt ebéd után, de egy adag uzsonna se volt neki elég soha.
Renáta sajnálta, de idegesítette is, mert a kislány követelőző és rátarti volt, ami nem tette rokonszenvessé. Néha rászólt, hogy várjon már türelmesen a sorára, de a kislány tolakodott, lökdösődött, a többiek tartottak tőle, mert gond nélkül beléjük rúgott. Nem sok szeretetet kaphatott otthon, és ez legfőképp abból látszott, hogy muszáj volt az iskolában maradnia még akkor is, ha ő volt az utolsó. Nem előbb, hanem pontban fél ötkor indulhatott csak haza, ha fújt, ha esett. Senki nem várta egyetlen alkalommal sem a bejáratnál, neki nem hoztak nyalókát a büféből, mégis valahogy szerzett, és azt dicsekedve mutogatta.
Addig nem is volt nagy gond, míg nem búcsúzott gyorsabban a megszokottnál az ősz. Korán lezuhant a nap, és az alkonyat egyre inkább sűrű ködöt hozott magával. Annamária nem panaszkodott soha. Ha megkérdezték tőle, nem fél-e hazafelé, csak nevetett, és megmutatta az öklét, amit majd használni fog, ha találkozik egy medvével vagy rókával. A gyerekek nevettek rajta, de egyik-másik arcáról rémületet lehetett leolvasni. Hogy a sötéttől félt-e meg vagy Annamária öklétől nem lehetett tudni, nem forszírozták tovább a dolgot.
Egyik nap, Renáta nem bírta nézni, hogy a sötétben indul haza a kilencéves, ezért elhatározta, hogy másnap korábban elindítja. Ha van otthon valaki, biztosan nem lesz mérges rá, ha meg nincs, akkor még hazaér mielőtt még sötétség borul a városra. Így is történt. Annamária nem érzékelte az időt a szürkületben, amúgy is szemerkélt, ezért elindult. A tanító néni fellélegzett. Jól van ez így, gondolta. Ennél többet nem tehet, mert hiába szólt máskor, más ügyben, meghallgatták, de nem változtattak semmin. Az anya nem akart vagy nem tudott több figyelmet és törődést nyújtani a legkisebbnek. A többiek se nőttek a szívéhez, ezért is vitte el a gyámügy, mert már enni se adott nekik, és hetekig hagyta, hogy ugyanabban a ruhában járjanak fürdés nélkül.
Még otthon is az járt a fejében, hogy milyen remekül megoldotta a helyzetet, a kislány biztonságban van, nem kell a sötétben botorkálnia egyedül. Másnap diadalmas mosollyal lépett az osztályba, és tekintete azonnal Annamáriára tévedt. Ő szokás szerint evett. Most épp perecet szerzett valahonnan. Elégedett pásztázta a tekintetével, és az jutott eszébe, hogy mégis jó pedagógusnak lenni, mert ha nem is nagyon, de egy egészen kicsinykét anyja is lehet időnként egy-egy gyereknek. Ekkor Annamária felpattant. Belenyúlt a táskájába és egy fejlámpát vett elő.
– Idenézz, Reni néni! Tegnap kaptam, hogy ne kelljen előbb haza indulnom! Így jobban látok majd a sötétben. Ma is félötös leszek!
Renáta torkában lenyelhetetlen gombóc nőtt. Nem tudott mit válaszolni, csak nézte a kislányt, akit nem akarnak hamarabb otthon tudni, ezért adnak neki egy eszközt, hogy világítsa az utat oda, ahol már rég csak hűlt helye van a szeretetnek.
