Futók mögött

Amikor tavasszal nevezett az augusztusi futóversenyre, sejtette, hogy nem fog fázni…, de ami aznap reggel fogadta, az minden várakozását alulmúlta. Felvette a fehér napellenzős sapkáját, a direkt erre a versenyre vásárolt spéci napszemüvegét, és a bejáratott futócipőjét. Behuppant a kocsiba, és rátette a kezét a forró kormánykerékre. “Áucs!” – kiáltott fel. Na, ez érdekes lesz. A várost elhagyva aztán elterelődött a figyelme a párás melegről: a zöld árnyas út, a százféle kékben és szürkében áramló folyó, a hangulatos kis városkák egészen ráhangolták az előtte álló kihívásra.

A folyóparton kialakított versenyközpont megtelt tarka ruhás, gyöngyöző homlokú sportolókkal. “Minden futónak megvan a maga története” – idézte fel egyik kedvenc motivációs mondatát, amelyet így, három év távlatából már egészen igaznak talált. Sok emberrel találkozott, amióta először futócipőt húzott. Terhesség után fogyni vágyókkal, súlyos betegségből kilábalókkal, vagy éppen válás utáni élet-újrakezdőkkel. Néha elmondta azt is, őt mi motiválja arra, hogy feszegesse a határait.

Az első kilométer az árnyékos folyóparton még bírható volt. Aztán kiért az olvadó aszfaltra, ahol új értelmet nyert a hőség szó. Fájt minden méter, főleg, amikor meglátta az első belegyaloglókat. Ugyanúgy, mint annak idején a kezelések alatt. Mindig volt, aki lelkileg felvértezve menetelt egy ideig, de egy pillanat alatt a mélybe zuhant, amikor valakit meglátott idő előtt elmenni…

Az első frissítőpont előtt már csak a sót nyalt a szájáról. Hirtelen felnézett, és azt hitte, délibábot lát: egy apró nő állt a kertkapuban, és flakonokból öntötte a vizet mindenkinek, aki csak kért… és persze mindenki kért. A váratlan könyörületesség új erőt adott a folytatáshoz: a tizedik kilométerig ki is tartott. Még öt kilométer volt hátra, az útvonal azonban átvezetett a rajtzónán. A speaker lelkesen köszöntötte a tíz kilométeres táv teljesítőit, és bátorította a tizenöt kilométerre nevezetteket, hogy ha úgy érzik, nincsenek jól, tekintsék hatalmas teljesítményként a mögöttük álló, futással töltött órát.

Engedett a csábításnak. Beállt az időmérő autó előtt kígyózó sorba, aztán bediktálta a nevét. “Na mi van, feladtad?” – somolygott rá a számítógép mögött ülő srác. “Miről beszélsz?” – kérdezett vissza izzadtan, elcsigázottan, lüktető halántékkal. “Hát, most látom, hogy tizenöt kilométeres távra neveztél, de csak tízet futottál le. Tehát feladtad.” – folytatta a fiú flegmán. “Látom, tetszik ez a szó. Hát, legyen. Akkor feladtam.” – rántotta meg a vállát végül, és kiült a folyópartra pihenni, töltődni.

Feladtam. Feladtam. Az agya perceken át visszhangozta a fickó megsemmisítő szavait. Tudja is ő, mi az, hogy feladni valamit? Feladni egy álmot, egy életet, egy betegségből való gyógyulást… Elővette az övtáskájában tartott, kissé már megviselt fotót. A fia, rövid élete során megtanította ezt neki. Soha, semmit ne adj fel!

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here