Gumicsizma Martini- 3. RÉSZ

A második részt ide kattintva olvashatod! 🙂

– A kulcs! – csaptam a homlokomra, ahogy a murvás úton haladtunk. A távolból már látni lehetett a házat.

Nelli faarccal ült mellettem, gondolatban talán a „hogyan tisztítsunk házilag nercet?” kérdéskör járt a fejében, amit beír majd a keresőbe a neten, ha odaértünk.

– Nelli! A kulcs! Hol a kulcs? Te tetted el, vagy én a nagy kavarodásban? – kérdeztem immár lakó- és tulajdonostársamtól.

Válasz helyett, a körömvirág kenőcsnek köszönhetően immár ismét sima arcberendezésű barátnőm felemelte a mutatóujját, majd a hátsó ülésről előkapta utazóbőröndnek is megfelelő kézitáskáját. Könyékig beletúrt, majd elkezdett kirámolni belőle a műszerfalra.

Előkerült egy pénztárca, flitteres. Egy ezüst színű sminktáska, neszesszernek jóindulattal sem nevezhető, más nő ekkora retiküllel jár. Egy strasszokkal kirakott pink telefon, két csomag száz darabos aloe-verás papírzsebkendő. Egy vaskos notesz, két pár nájlonharisnya. Egy doboz tampon, egy csomag tisztasági betét, valamint paprikaspray. Két flakon hajlakk, különböző kefék, fésűk, hajápoló. Valamint egy pisztoly.

Mikor ezt kiemelte a táskájából, sikoltva félrerántottam a kormányt.

Nelli rám vigyorgott, előkapta a cigarettáját a táskából. A vékony hosszú blázt a fogai közé harapta, és rágyújtott a lőszerszámról.

– Öngyújtó – közölte, és a fejét felemelve fújta ki a füstöt.

A szívem még mindig szabálytalanul kalimpált, mikor lehülyéztem. Nyaknyújtogatva igyekeztem kilátni a sok lomtól a szélvédőn.

– Nelli – kérdeztem ismét – nálad van a kulcs?

– Nálam nincs -felelte a kérdezett, és tovább pöfékelt – biztos nálad van. Úgy láttam, hogy a dzsekid zsebébe tetted, amikor elpakoltál az előszoba szekrényről.

Közeledtünk a házhoz.

A murvás út dobálta a fenekünket, az autóm rugózása nem volt éppen újszerű. Nelli pattogott mellettem, dugattyúmozgással ugráltunk a kátyúknak köszönhetően.

Lassan gurultam be a kapu elé. Ebben a pusztaságban nem tudom mi szerepe volt a kapunak, mert se közel se távol, emberfia nem járt ezen a környéken rajtunk kívül.

A kapun túl, egészen a ház bejáratáig folytatódott a murvával felszórt út, ahol keskeny betonsáv váltotta fel, egészen a tornác lépcsőjéig.

A ház egyik oldalán, ahol a házhoz tartozó udvar véget ért, mező terült el, s amerre a szem ellátott, csak pusztaság volt. A távolban, az autóút mellé ültetett, magasra nőtt nyárfák nyúltak az ég felé.

A ház mögött erdő terült el, a fák előtt akáccserjék guggoltak, csupasz ágaikon fennakadtak a tavaly lehullott levelek. A fák tövében vastagon takarta a talajt az avar.

A térkép szerint, az erdőben vágott kis úton haladva, tíz percnyi autóútra volt Botosmérő.

A ház épp a faluba vezető út elején állt.

A neten megjelent képet alaposan kiretusálták, mert a valóság másként festett. A ház faláról hámlott a vakolat, és a tető sem mai építésű volt.

Színében fehérre emlékeztetett, valaha szorgos kezek meszelhették le. Az ablakkeretekről pattogott a zöld festék. Soványka fekete macska ült az ablakpárkányon, éppen ott, ahol nem volt üveg, beköltözött, míg a ház magányosan álldogált.

Kiszálltunk az autóból. Túrni kezdtem a dzsekim zsebében a kulcs után. Minden sarkát végigkutattam, az összes nyílásba befúrtam az ujjam, hátha…

A kulcs a szekrényen maradt.

Nelli tátott szájjal, lemerevedve ácsorgott mellettem, majd megszólalt:

– Dina, Dinuska…ugye ez valami vicc?! Én a képen egy kis palotát láttam, nem ezt a romot. Mi ez? Biztos hogy jó helyre jöttünk bogaram? Ne keresd a kulcsot, valahogy eltévedtünk! Ez nem lehet az a ház, nem nézted fordítva a térképet? Miért nem vettél még GPS-t? Iván is azt mondja, ennél jobb találmány nem létezik, mert a térképet nem a nőknek találták fel! Gyere szívem, üljünk vissza az autóba, és menjünk be a faluba, kérdezzük meg merre van az a tanya!

– Jó helyen járunk Nelli – szóltam halkan – ez az a tanya. Megnéztem a térképet, tényleg ez az.

Nem csak a hidegtől voltunk dermedtek, hanem a látványtől is. Nem erre számítottunk.

Én eszméltem fel először a csalódottságból, és megrángattam Nelli karját.

– Mindegy bogaram. Be kéne mennünk. Kulcs nincs, így hát nincs más hátra, ha be akarunk jutni, át kell másznunk a kerítésen.

– Ééén? Átmászni? – szólalt meg kissé magasabb oktávon Nelli – én nem mászom! Elég volt nekem az autódat tolni! Már így is hogy nézek ki! A csizmám tropára ment! A kabátomról csimbókokban lóg a sár! Megtettünk néhány kilómétert ebben a tanyavilágban, és már oda az imidzsem!

– Ne rinyálj már! -morrantam rá – tanya, sár, mit vártál?! Betonozott utat? Urbanizációt? Azt felejtsd el itt! Márpedig most kerítést fogunk mászni!

– Én nem akarok kerítést mászni – húzta el a száját Nelli – inkább megvárom míg átmászol, és kinyitod a kaput.

– Az úgy nem jó – szóltam, miközben méregettem a kerítés magasságát – én bakot tartok, te úgy is sovány vagy, majd te mászol, jó?

– Nem jó! – makacskodott Nelli – én nem mászom. Nekem tériszonyom van, és magassarkú csizmám!

Nem volt egyszerű dolog megpuhítani. Percekig álldogáltunk ott, és győzködtem, mire nagy nehezen rászánta magát.

Bakot tartottam neki, a hátamat a drótkerítésnek döntöttem. Az természeténél fogva behajlott mögöttem, ahogy a fenekem nekitoltam, és összekulcsoltam a két kezem.

– Na most gyere – szóltam miss topasághoz – de az isten áldjon meg, ne a tűsarkaiddal lépj a tenyerem közepébe! Most szóltam, teeee! – sikoltottam fel, mert Nelli teljes súlyával és a csizmája sarkával lyukakat fúrt a tenyerembe.

– Ne haragudj, szívem! – szédült hátra lábait letéve Nelli – Mindjárt lehúzom, és úgy talán sikerül!

– Ó, te átok nő! – sziszegtem, és a koszt dörgölve kerestem a tenyerembe vájt lyukat – ez a csizma felér egy önvédelmi fegyverrel! Ez egy gyilkos szerszám! Hogy hordhatsz ilyet a lábadon?

– Mindjárt lent van – szólt nyögdécselve Nelli, és rángatni kezdte a lábáról a lábbelijét. Mikor mind a kettőt lehúzta, átdobálta a kerítésen, és üvegszálas harisnyába tipródott a jeges, sáros földön.

Ismét belelépett a tenyerembe, majd megkapaszkodott a kerítés tetejébe. Kifordultam alóla, ő pedig ott lógaszkodott nercbundában, mezítláb, sárcsimbókos háttal, egy bakonybéli tanyán, és fülsiketítő sikítozásba kezdett.

– Ne engedj el, Dinaaaa, ne engedj eeeeel!

Odaugrottam hozzá, és a fenekénél fogva megemeltem, míg ő nagy nehezen felkepesztett a kerítés tetejébe, ami lepkényi súlya hatására erőteljes inogásba kezdett.

A szántóföldekről felreppentek a varjak.

Nelli tátott szájjal imbolygott a kerítés tetején, és üvegtörő hangok törtek fel a torkából. Igyekeztem őt túlkiabálni, és utasításokat osztottam neki, hogy kerüljön a kerítés másik oldalára.

Amikor lehuppant, becsuktam a szemem. Éppen a két csizmája mellé ért a sárba, és ahogy leért, bömbölni kezdett.

– Én ezt nem bírom! Én még az életben nem csináltam ilyet! Miért nekem kellett először átmászni? Most nézd meg, hogy nézek ki! Ebből az életben nem lesz bunda – sivalkodott, és rángatni kezdte magán a kabátját.

– Tiszta lyuk lett a harisnyám! És ha erre jár valaki? Ilyen outfit-ben nem láthat engem ember, mert elsüllyedek szégyenemben!

– Ne sipákolj már – szóltam rá, miközben felkapaszkodtam a kerítésre, és simán átlendültem a másik oldalra – ennyit kellett volna csinálnod óbégatás helyett.

Nelli feltápászkodott, majd összeszedte a lábbeliket. Határozottnak tűnő mozdulattal megigazította magán a bundáját, kezébe fogta a sáros retikült, és öles léptekkel, lábán egy szál harisnyában elindult a ház felé. Sarkai ütemesen csapkodták a sarat a lába szárára.

Utána indultam.

Nelli a talpaival fröcskölte a sarat, és több méterre érezhető volt a duzzogása. A bundáján a szőr hasonlított egy összeégett műanyagszálas falvédőre. A bokája minden második lépésnél megbicsaklott. Csizmái himbálóztak a kezében, a retiküljével egyetemben. Duzzogós fújtatásának következtében méteres párafelhőket eregetett a szájából. Hátulról úgy látszott, mintha füstölne a frizurája.

A ház és a kerítés között majdnem száz méter volt a távolság.

Ahogy a házhoz közeledett, lelassultak a léptei, és nyüszíteni kezdett.

– Hova kerültünk? Ez a hely alkalmatlan a lakhatásra! Ilyen helyen állatokat tartanak, Dina, nem emberek élnek! Szívem, akkor én nagyon sokat ihattam! Ez nem volt megfontolt lépés tőlem, egyáltalán nem!

Nellin eluralkodott a pánik. Először a sálját vette le, és dobta a földre. Ezután kigombolta a bundáját, és vetkőzni kezdett. Megpróbáltam visszarángatni rá a sáros-szőrös förmedvényt, de a kabátmaradvány a kezemben maradt, mert Nelli kicsusszant belőle. A blúzáról pattogni kezdtek a gombok, és a sáros földre hullottak sorban. Nelli bőre már nem csak simaságában kezdett egy csecsemőére hasonlítani, mert rohamosan márványmintásodott a hidegtől.

Mire észbe kaptam, már a melltartóját gombolta volna, ha oda nem ugrok, és sebtiben rá nem dobom a falvédővé átalakult bundát.

– Nelli…megfázol! – szóltam hozzá gyengéden – Öltözz fel, és próbáljunk meg bejutni a házba! Aláírom, talán nem erre számítottunk. De próbálj meg valami pozitívat látni benne! Akárhogy is nézzük, vagy itt maradunk, vagy vissza kell mennünk Pestre. Már pedig én nem megyek – simogattam meg az arcát – Figyelj, mondom a jelszót: fogyitábor! Biozöldség! Nézd mekkora területünk van, tudod mennyi zöldség fog itt teremni?

Nelli abbahagyta a hüppögést, és reményteli pillantásokat vetett rám.

– Azt mondod menni fog? Ugye ez az a bizonyos nehéz újrakezdés, amiről a pszim is beszélt? Látod? Megint rohamom volt! Ennyi az egész, nem tart sokáig, csak nagyon fázom ilyenkor. Nem tudom melyik a rosszabb…a hideg, vagy a szorítás. A harisnyámnak is annyi, nézd…

Lenéztem Nelli lábaira. Szépen pedikűrözött körmei a múlt homályába vesztek. Gyászkeret csúfította el a csillámporos köröm szélét, ahol valaha francia lakkozás díszlett. Nelli szomorúan pislogott a lábujjromokra.

Harisnyáját megirigyelhette volna egy punkzenekar extravagáns énekese, több lyuk volt rajta, mint harisnya. A kövek összevagdosták a talpát, a vér színes mintaként folyt szét a rongyos selymen.

Nagy sóhaj hagyta el a szám,  összeszedtem romokban heverő barátnémat, és a lábára segítettem a csizmáját.

Miután végeztünk Nelli ráncbaszedésével, az ajtóhoz léptünk.

A nyílászáróról darabokban pergett a valaha felkent fenyőzöld festék, előbukkant a szúrágta fa. A rézkilincs gömbölyű volt, cirádái között ezeréves kosz bújt meg, fényesre koptatta végét az egykori használat.

– És most hogyan tovább? – kérdezte tőlem a mellettem álló madárijesztő -mert kulcs nélkül csak kommandósan mehetünk beljebb. De kérlek, azt ne bízd rám, mert mára több megpróbáltatást nem tudnék elviselni! Gyönyörű lábaim a múlt homályába vesztek, és faltörő kosként nem jól funkcionálnék.

Lenyomtam a kilincset.

– Azt hiszem arra nem lesz szükség.

Az ajtó nyitva volt. A zár nyikorgott, ahogy a kilincset lenyomva benyitottam.

Dohos szag csapta meg az orrunkat, ahogy beljebb léptünk a ház belsejébe.

Keskeny kicsi előszoba után egy nagyobb helyiségben találtuk magunkat. Ahogy visszaemlékeztem a kikozmetikázott képekre, ebből a szobából nyílott a többi helyiség, szám szerint nyolc szoba, valamint a konyha és a fürdő.

Úgy osontunk, mintha tolvajok lennénk, nem pedig ennek a háznak a tulajdonosai. A szoba közepére óvatoskodtunk.

A padló viszonylag jó állapotban van, állapítottam meg, de a fal festésre szorul. A falat díszítő festés ezer éve kiment a divatból, ha volt is valaha, erősen ízlésficamos dizájner találhatta ki akkoriban. A halovány púderrózsaszín meszelésen spenótzöld kocsányok és virágok tekeregtek szigorúan észak-dél irányban.

Harmóniának fittyet hánytak akik beszórták a rengeteg használt bútort az általam nappali-fogadószobának megálmodott helyiségbe.

Politúrozott világosbarna szekrénysor vezette az ízléstelenség sorát, hatalmas fekete kabátgomb formájú kilincsekkel. A sort folytatta egy komód, talán biedermeyer stílusú. Azonban érzékeny szemem észrevett két gyönyörű éjjeli szekrényt, régi tulajdonosuk tán tisztában sem volt az értékükkel, és egy csodaszép karcsú tonett fogast.

A helyet még elfoglalta két rekamié, szétszórva, a közepük jelentős mértékben besüppedve, valamint két piros műbőr bevonatú fotel. Az a fajta, amelyik nyáron az ember fenekéhez és combjához tapad, ha rövidnadrágban merészkedik ráülni, majd öt perc elteltével síkossá válik az izzadtságtól.

Néhány diófa színű szék hevert nagy összevisszaságban, a kárpitjuk kiszakadva, a szövet cérnái bánatosan ágaskodtak a világba.

Körbesétálva, az igazi kincset a sarokban leltem meg. Egy gyönyörű kihúzható ebédlőasztalt, kör alakú tetejből kiemelve a betétet, oválissá volt átalakítható. Tizenkét ember kényelmesen elférhetett mellette.

Nelli tétován bóklászott a szobában.

– Hát, tudod, szívem – szólt – az előző gazdánál sem volt housedesigner a regiszterben! Hogy lehetett létezni ebben az összevisszaságban? Mint egy bútorraktár! Visszapottyantunk a hatvanas évekbe!

– Nem hinném hogy így laktak benne, szerintem csak beszórtak ide mindent, a képek nem akkor készülhettek.

Ekkor néhány ócska szekrény mögött megláttam a sarokban álló kandallót.

Sötétbarna fagerendák szegélyezték a fehérre meszelt füstelvezetőt. A rács itt-ott már rozsdásodott a belsejében. Az alja és a tűztér téglából volt kirakva, mellette piszkafák meredtek egy rozsdás fém tartóban. Az utolsó begyújtás óta nem lehetett kipucolva, mert az elszenesedett farönkök még a belsejében pókhálósodtak.

Behunytam a szemem. Láttam a fehérre meszelt falat, a vendégfogadó pultot, az étkezőasztal körül ülő vendégeket. A virágot a vázában, a kandallóban lobogó tüzet. Elszántság vett rajtam erőt.

-Majd mi megcsináljuk! – szóltam Nellihez – Gyere járjuk be a többi helyiséget is!

A konyhába botorkáltunk.

Odabent nem volt kisebb összevisszaság, mint a nappaliban. Egy palackos gáztűzhely állt a sarokban, mellette egy rózsamintás sparhelt. Tetejét alaposan belepte a por. Zöld zománcfestékkel lefestett előkészítő asztal foglalta a helyet a konyha közepén, rajta régi lábosok, virágmintás tányérok szanaszéjjel.

Sóhajtozva oldalogtunk ki a főzőhelyiségből, és nyitottunk be a fürdőbe.

A fal mellett fatüzelésű bojler állt, hírét sem hallották erre a gáz- és központi fűtésnek. Hatalmas vaslábakon álló kád állt a bojler mellett, lefolyóként egy műanyag slag funkcionált. Egyik vége a kád lefolyójára volt szerelve alul, a másik vége egy vödörben végződött. Lábon álló lavór szolgált mosdóként, a vezetékes víz az udvaron állók kútból, a földben futó csőből érkezett a házba.

Egy vaksi tükör emelt az összképen, fehér műanyag kereténél fogva, öntapadós fogassal, és madzaggal volt a kék csempéhez rögzítve.

A szobákban a rémisztő színeket figyelmen kívül hagyva, viszonylag rend uralkodott. Nem is volt, ami rumli hatását keltse, minden helyiségben egy ágy, és egy akasztós szekrény volt, de szinte kivétel nélkül legalább húsz éve divatjamúltak.

Nelli vacogva csoszogott utánam, én pedig csak suttogtam a hátam mögé:

– Semmi pánik. Megoldjuk. Megcsináljuk, majd meglátod. Szép lesz. Bízz bennem!

A háztűznéző végeztével, Nelli lerogyott a nappaliban egy törött karfájú székbe, és így szólt:

– Életmentő italt! Most! Kislapos a táskám oldalsó zsebében, Martini a te táskádban! Poharat ne hozz a konyhából, mert tuti a herpesz, de a hepatitisz bé is! Üvegből!

Nem láttam okát annak, hogy ne koccintsunk. Elvégre háztulajdonok lettünk! S mint ilyet, meg kell ünnepelni! Kicsit romos, és csúnya, de a miénk!

Nelli a kis lapost fogta a kezébe, érthető okokból, ő volt jobban kiborulva.

A Martinis üveggel a szoba közepébe álltam, felemeltem a kezem, és így kiáltottam:

– Igyunk az új életre, a vidéki életre! Teszek az összes pasira, a világválságra, megmutatjuk, hogy mire képesek a városi bigék falun! Egészségünkre!

Ráhúztunk az üvegekre.

Megérkeztünk Botosmérőre, Reménypusztára.

Folytatjuk…